Marci lassított léptekkel ment hazafelé az iskolából. Minden egyes virágot külön megnézett a környékbeli kertekben, megállt, kifűzte, újra befűzte a cipőjét, csakhogy minél később érkezzen meg. Másodikos kora óta egyedül közlekedik az iskola és az otthon között. Szeme egy egészen kis mértékben könnyes volt. Nem sírt, csak éppen... csak éppen belement valami a szemébe, ahogy azt ő mondta volna. Azért ment bele valami a szemébe, mert aznap kapott egy egyest.
Apa nagyon mérges lesz - gondolta - Már a hármasért is hogy tud haragudni. De hát az szörnyen nehéz feladat volt. Inkább nem is mondom el. Viszont apa mindig kitalálja. Valahogy megérzi. Nem akarok hazamenni. Nem igazság, hogy ez olyan nagy dolog. Anyu nem is szokott szólni érte. Anyu olyan jó. De apa nagyon mérges lesz. Mindig olyan dühös.
Már látható volt az otthon sziluettje. Már csak lépések választották el Marcit attól a pillanattól, amitől olyannyira félt.
Jaj, nem - motyogott magában - Máskor sokkal hosszabb az út. Mindjárt otthon vagyok. Talán megúszom. Talán nem lesz baj. Nem lesz baj.
Marci belépett házuk kapuján. A nappaliba érve a földön feküdve találta anyját, szívét egy karó szúrta át. A halott test fölött Marci apja állt. - Vámpír volt, a piszok dög, én tudom - monda fiának szélesre húzott bamba vigyorral. - De ne aggódj, most már nem kell félni - röhögött az apa -, ez már hulla.