Szemekben ismerőst sejt, de a tett meg sem moccan,
ki nem lobban éltetünk álma, s száma
mindannak, mi a fagynak, a múló tavasznak,
s életed alkonyának, a homálynak szántál,
de ide húznak-vonnak
a számok, a percek, az ígéretek,
s leterhelnek, mindhalálig.
Órákig nézem, mit tétlen érintetlen hagysz,
az érzékszervi csalódást, a vágyat,
mely ide rántott, s mely egy világot épített fel,
melyben szétszakítva, kitaszítva lézengsz,
s felidézem gondolatod,
mi ott nyavalyog, s ácsorog, a sorok közt.
Az egyik nap a másik után zötyög,
s te rázkódsz, ide-oda dülöngélsz,
néha a gyerekkorod felidéz benned valami régit,
talán az időtlenség igéit,
de süket vagy, és vak vagy,
csupán álmodat nem látod,
s hiányod nem pótolhatod, mindhalálig.
Órákig nézed a fák levelének millióit,
s ha a számok nem rémisztenek,
hát számold a leveleket,
számold azt, mert a perceket,
s az ígéreteket nem érdemes.

A tájban, a nyárban,
hálószobád magányában,
vajon esendő örökléted
felidézed-e valaha?