Több vagyok, én jobb vagyok,
én okos, szép tehetség,
sikerre vágyom,
hogy nevemet az újságon olvassák,
s vitassák műveim,
rólam beszéljenek,
mert én, az értelmesebb,
elmondom nektek majd,
hol a gond, mi a baj.

Elmondom, hogy hol kezdjed,
mutatom hová tedd kezed,
kitapintom hiányodat,
megitatom orvosságomat
a magam igazát.
S látod, sokkal könnyebb már,
szavaim akár elröpíthetnének,
percek alatt pótoltam hiányaidat,
most már könnyebb a mozdulat,
a kezed így... szorítsd össze,
s ha az orvosság a gyomrodat gyötörte,
tűrd el, mert ez kell, ez kell.

De elértek azok a percek,
melyben nagyon egyedül,
a félhomályban vagyok,
s félek, mert az évek
nem segítenek bajomon.
Nem tudom, hol kezdjem,
a kezemet hová rejtsem,
valami nagy hiányt érzek,
a bevett orvosság megmérgez,
nevem a címlapon hamis,
mert az igazit
a valódi katarzist
csak magamban lelhetem.