Reggel mikor felkeltem,csak arra emlékszem, hogy álmodtam egy álmot, ami maga volt a rémálom... Egy virtuális valóságba csöppentem és mikor sírni kezdtem egy olyan dologért, ami a valóságban pont az ellenkezője, magam is megdöbbentem, hogyan lehetséges ez. Nos, a következő az elképzelésem: agyamra mentek az események, sőt a melóhelyem és az a személy, aki már nem része az életemnek, szerencsére.

Fura volt az egész esemény, amit "beképzeltem" úgymond. Megmondom a frankót inkább lettem volna álmomban egy űrlény, akit kitaszítanak a Föld nevű bolygóról. Útilaput kötnek a lábára, majd kilövik az űrbe. De nem...

Helyette álmomban sírnom kellett egy olyan személy miatt, akit a valóságban villamos székben látnék szívesebben, mint sem megcsókoljam és ölelgessem. Inkább massziroztam volna álmomban egy nagydarab, a testét mindenhol szőr fedte, őstulkot, mint sem ezt.

Nem értem miért álmodtam vele... Hogyan lehetséges ez? Az elképzelésem a következő: rám gondol megállás nélkül, nem bírja elviselni, hogy elhagytam. Eldobtam, akár egy rongyot, mert már nem bírtam elviselni a féltékenységi rohamait, meg a bezártságot, amit mellette éreztem. Szinte már a levegőt is csak kulcslyukon keresztül vettem, mert nem mertem mellette lélegezni, mert már az sem tetszett neki.

Szép volt minden, míg ki nem rúgták a melóhelyéről, akkor kezdődött minden... ,ami maga volt a pokol... Már nem éreztem mellette biztonságban magam, akkor tört rá, hogy nekem nem ő a fontos, hanem a munka, amit két héttel később kezdtem, miután menesztették a takarítói állás pozíciójából. A mai napig azt állítja én szúrtam el az általa működőképesnek vélt kapcsolatot. Olyan volt, mint egy hipochonder, aki beképzeli magának, hogy őt mindenki utálja, a barátnője megcsalja, minden ember ellene van. Én meg csak dolgoztam, mint valami őrült, próbáltam minél többet vele lenni. De voltak napjaim, amikor egyedül szerettem volna lenni, kimenni a temetőbe a szüleim sírjához, leülni és elmerengeni a problémáimon, megkérdezni tőlük vajon helyes, amit teszek vagy nem.

Történt egyszer, hogy este huszonhárom órára érkeztem, ő lent várt a kapuban, majd felmentünk. Leültem az ágyra, az meg csak játszott a gép előtt, mintha ott se lennék. Kis idő elteltével elaludtam, ő meg mellém feküdt. Reggel hajnali négy órakor éreztem, hogy valaki bújuk hozzám, simogat... felé fordultam komás fejemmel, majd beindultak a hormonok, végül egy óra előjáték után úgy döntöttem alszok még egy órát. Befordultam a sarokba és szunyokáltam egyet. Megcsörrent az ébresztőm és keresztülmásztam rajta, majd felöltöztem és szóltam neki, hogy engedjen ki, de aludt. Majd erőteljesebben szóltam neki, majd kipattant az ágyból és vitatkozni kezdett velem...

A rácsnál elnézést kértem, de megint kezdte és nem bírtam tovább. Behisztiztem és becsaptam a lift ajtót, majd eljöttem. Közöltem előtte vele, hogy nem megyek este át hozzá. Így is történt. Végre volt egy szabad napom nélküle. El se tudják hinni micsoda boldogság volt aznap egyedül, elmerengve a szüleim sírja mellett, vásárlás, tesóimmal való beszélgetés, barátokkal való találkozás...

Egyre jobban éreztem, hogy nekem egyedül kell élnem most... de még adtam két napot ennek a gondolatnak, majd átmentem és tényleg neki sikerült eldönteni végleg, hogy nem illünk össze. Előadta a féltékeny férfi szerepét, pedig nem csináltam semmit, csak megnéztem egy srác képét. Ráírtam, egy barátra, akit régen nem láttam már, de sose fogok többé, emiatt... a féltékenységi malőrök végett. Nem arról van szó, hogy csak ő a hibás mindenért, hanem arról, hogy nem lehet bezárni egy embert, csak azért mert szeretjük. Mindenki tanul a kapcsolataiból...

Én tanultam most is, sose adok pénzt többet oda senkinek úgy, hogy csak pár hete ismerem. Nem adom meg a bizalmat, majd ha bebizonyította, hogy igazán szeret és nem csak bábunak használ. Bánom azt, hogy odaadtam azt az összeget, ahelyett, hogy visszatérítettem volna annak a személynek, aki ugyan haragszik rám, de ettől függetlenül nekem kölcsön adott tavaly nyáron.

Sokat gondolok még mindig rá, de majd egyszer elfeledem őt. Addig is megmarad egy olyan személynek, akit sose feledek el egyhamar.

Remélem, egyszer majd megbékél, normálisan fog velem beszélni, de addig is csókoltatom őt!