Arcod mögött látom az Univerzumot,
a tágas mindenség ragyogó csillagait,
s a fényesen száguldó két hullócsillagot.
Csóvájuk a vad futásban egymáshoz ér,
s összeölelkeznek őrült robajlással,
pedig tudják, halálos utolsó tánc lesz.

Így porladok arcod árnyai mögött én is,
felragyogva szikrákat vetek szemeidbe,
s a csöndbe hullnak apró porszemcséim.
Pillanatok zörögve vonulnak egünk tükrén,
mikor megállnak beleszagolsz, megízleled,
s eleven vágyként magadba gyömöszölöd.

Messzeség kék hegyén reménytelenül lakom,
itt oly közel vannak hozzám a távoli csillagok,
hogy kinyújtott ujjaimmal közéjük markolhatok.
S mind-mind szemeid hűs tükrébe hinthetem,
mosolyommal megöntözhetem, hadd nőjenek,
ragyogjanak fényesen, hogy lássam magam benne.