Avagy, egy őrült elme utolsó gondolatai

Szép a csillagos éjszaka. De magányos. A sötét egyedül van fény nélkül. Én adom a fényt.
Mindössze egy apró szikra az egész... és a sötétnek máris akad egy társa.
Nem szeretem a tüzet. De szeretem ahogy táncol... ahogy táncraperdít ídőset, fiatalt, férfit, nőt, feketét, fehéret... A tűz összehoz mindenkit, ha tűz van mindenki egy oldalon áll... velem szemben.
De nem baj, én feláldozom magam az emberiségért. Az a pár halott, pedig megéri az egymásnak segítő emberek, rohanó, összetartó csoportjának látványát.
Sokat kell szenvednem pár percnyi összetartásért, de Isten majd üdvözít engem. Mennyi mindent tettem az emberiségért! Egy komoly várostüzet nagyon nehéz jól elindítani, úgy, hogy ne akadjon el egy-két utca után. De én már profi vagyok, ez lesz a legnagyobb és egyben az utolsó... Sokan fognak meghalni, de napjaink rasszista világát csak ez javíthatja meg.
A tisztító tűz. Hatalmas lesz, gyönyörű, és megállíthatatlan. Aztán az újjáépítésnél, az emberek békét kötnek egymással, vége lesz a gyűlöletnek. Remélem, halálom így benzinnel körbezérva nem lesz felesleges. Már csak pár mozdulat... Az öngyújtó... Egy pöcc... már csak el kell engednem és megtörténik a csoda... A várost lángok lepik el, Én pedig, mint megmentő üdvözülök! Ez lesz az esti hírekben: A város lángokban áll, feltehetően gyújtogatás eredménye, még keresik a hőst aki ezt tette! Igen hős vagyok! Az emberiség legnagyobb hőse! Aztán elngedte az égő öngyújtót...

Három órával később az esti hírekben csak ennyi szerepelet: Egy gyújtogató, -vélhetően véletlenül- végzett magával. A feltehetően nem beszámítható személy elfelejtrette benzincsíkját hozzákötni a megfelelő épülethez, melyet bebenzinezett.