HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 6

Tagok összesen: 1867

Írás összesen: 48414

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen

Ma

Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: MüszéliaFeltöltés dátuma: 2011-09-05

Október árnyékában



Emlékeim között keresgélek. Nem könnyű, mert hozzám se voltak kegyesek az évek. Október 22-én este anyám elég zaklatottan érkezett haza. Kokárdás fiatalokkal találkozott a 6-os villamoson, akik úgy beszéltek, mintha az orosz hadsereg máris kivonult volna az országból. Soha többé idegen elnyomást! A fiatalok mindenkit megkínáltak egy kokárdával. Ki merte elfogadni? Az emberek elfordultak, és kibámultak az ablakon. Anyám azon a véleményen volt, hogy elsietett lépés, aminek még meglesz a böjtje. Érdekes, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy a nagybátyám hazajött-e, mondott-e valamit. Nagymama elfoglalta magát a Szabad Európa rádióval, de ebben nem volt semmi különleges, hozzátartozott a naphoz, mint Bodor néni a pletykáival, Dobó néni, aki mindig a nyulairól beszélt, Ibba Mári, aki a szomszédos, üres telken álló fáskamrában lakott, és harsányan énekelt, ha kellett, ha nem - a Löfler-telep celebjei.

Annyira nem hittük el, hogy történt, hogy egyáltalán megtörténhetett valami - másnap reggel anyám ismét elindult Szentendrére, ahol akkoriban gyógytornát tanított, összesen egy évig, mert aztán az egyik újpesti gimnáziumba került. Én is mentem a "Dózsába," ahol nemrég kezdtem el az első osztályt. Az utcák semmit sem árultak el. Csend és üresség, mint mindig. Parasztasszonyok, sok szoknyájuk alján széles piros csíkkal.

Egyenesen a hátsó bejárathoz mentem. Sokat kellett volna kerülni ahhoz, hogy a főkapuhoz érjek. Ezt a kis ajtót többnyire zárva tartották. Rá kellett lépni a kilincsre, átemelni a másik lábat a kerítés felett - békebeli kilincs lehetett, mert jól viselte a megpróbáltatásokat.

Most is látom magam előtt a nagy udvart, a terebélyes, lombos fákat. Hulló levelek között baktattam a nagy, vörös téglaépület felé. Ott volt a teljes létszám - körülbelül egy tucat gyerek. Ennyien gondoltuk úgy, hogy ma is lesz tanítás, és hangosan méltatlankodtunk, amiért nem juthattunk be a tantermekbe. A Dózsában volt egy altiszt, vagy pedellus, persze csak elméletileg - ezen a napon ő is átment Újpestre, ahol mindig történt valami.

Egy idő után mit tehettünk volna mást, hazamentünk. Gyalog, persze, akkoriban gyalog járt a fél kerület. A 25-ös busz megállt az utcánk végében, de a 25-ös a Hősök terét vette célba, számomra ismeretlen területeken keresztül. Mindez nagyon praktikus volt, ha valaki az Állatkertbe szeretett volna menni, esetleg a Vidám Parkba. A Vidám Park hanyatlása akkor kezdődött, amikor megszűnt Angolpark lenni. Homályos emlékeim maradtak a régi Angolparkról: a két angyalos körhinta, a pónilovak, a varázsló, aki igen csekély ellenszolgáltatás fejében bárkit szamárrá változtatott. Nem tudom, hogyan csinálta, de én tényleg láttam a nagybátyám pillanatnyi barátnőjét szamárfejjel. Azóta egyáltalán nem vidám a park, az ország sem, viszont mindenkit szamárnak néznek. Éppen most számoltam össze, mennyibe kerülne nekem a parkolás, mármint, ha lenne autóm. Ki lehet bírni, alig valamivel több, mint a nyugdíj. Persze mindjárt megkapom, hogy nem muszáj autóval járni. Nem bizony, lehetne csavargőzössel is - csak meg kell várni, hogy kiöntsön a Duna. Amit egyébként szívesen megtesz.

Október vége se volt vidám, inkább boldog. Idegen emberek egymás nyakába borultak, magyar testvérnek szólították egymást, és meg voltak győződve arról, hogy napokon belül visszakapjuk Kassát, Kolozsvárt, Nándorfehérvárt, a három tengert, de még a fehér paripát is, akit kár volt odaadni Szvatopluknak. A híreket kivételesen nem a nagymamám, hanem a nagybátyám szállította, aki minden áldott nap nyakába vette a várost. Magyar testvérek fölvették egy-egy teherautóra, így jutott el a Nagykörútig, mert egyéb magyar testvérek a remízben hagyták a villamosokat. Ha mégis kihoztak egyet, azt felborították a szintén magyar testvérek; bár lehet, hogy ez már valamivel később volt. Misztikus dolognak találtam. Hiszen a villamos nemcsak méretes darab, de komoly súlya van. Feldöntése körülbelül akkora szenzációnak számított, mintha valaki egy nagyobb lendülettel a Gellérthegyet borította volna fel.

Hát, a Gellértheggyel senki sem mert cicázni. Dunaharasztiban néhányszor megrendült a föld, és híre ment, hogy földalatti összeköttetés van az epicentrum és a hegy között. A hegy szelleme, vagyis a legurított püspök haragszik, amiért a barlangkápolnát elfalazták. Az elfalazás sebtében és ügyetlenül történt, meg sem kísérelték álcázni, mondjuk pár futónövénnyel, vadszőlővel; mindenkinek szúrta a szemét a friss beton, csak én nem vettem észre - pedig kerestem is, hol lehetett a barlang, biztosan magas sziklák között, egy eldugott helyen. Álmomban sem gondoltam, hogy az a nagy beton - nem volt elég titokzatos. Ja, és azt is "tudtuk," hogy az "egész" Gellérthegy lyukas belül, tele van robbanóanyaggal, amivel a világot a levegőbe lehetne röpíteni. Van egy hosszú alagút Kőbánya és a hegy között, azon szállítják a bombákat; az alagút nem egyszerűen hatalmas átmérőjű csővezeték a Duna alatt, hanem sok-sok méterrel a folyó alatt vonul. Mindezt szorgalmasan elhittük, és így utólag egyáltalán nem tartom csodálatosnak, hogy nem találtam meg az elfalazott kápolnát, ennyi rejtély közepette.

Eufórikus boldogság volt a pesti utcákon, ha hinni lehet a nagybátyámnak, különösen amikor a villamosfelborogatáson megedződött magyar testvérek elhatározták, hogy méltóbb módon bizonyítják az erejüket. Igen, a Sztálin-szobor... A csizmái egy ideig még a helyükön maradtak, ha igaz, komoly, letaposáshoz való, hétmérföldes csizmák; a magyar testvérek a szobor fejének estek neki, és lefűrészelték a füleit. Egy forradalmár soha nem megy el hazulról bronzfűrész nélkül. Sajnos én egy tehetségtelen pacifista vagyok, bronzot sem szoktam fűrészelni. Nagybátyám sem, de azért hazahozott egy kis darab fület. Én azóta már annyi mindent hallottam, azt is, hogy ez a füldarabolás a mesék világából érkezett a Hősök terére; igaz-nem igaz, a bronzdarabot egy ideig őrizgettük, aztán eltűnt. Most már tudom, hogy van egy indiai félisten, akinek egyenesen ez a reszortja: eltünteti a tárgyakat. Nincs neve; a személyi adatait a többi irigy félisten tüntette el.

Természetesen hallottuk, hogy lőnek, mennyi a halott, rémtörténeteket meséltek, de ezek csak ködön, homályon át érkeztek el hozzám, aki tizenöt évesen még olyan játékvilágban éltem, mint manapság az óvodások. Később kiderült, hogy az osztálytársaim se voltak sokkal bölcsebbek - ez volt a nevelési módszer, megvédeni a kölyköt, tudatlanságban tartani, ameddig lehet.

Ezekben a történelmi időkben nekem meglehetősen szerény élmények jutottak. Ez nem is lehetett másként, a Löfler-telep hangulatos disznóóljai, Dobó néni kies nyúltenyészete, és a hátsó szomszéd szedret zabáló tyúkjai között. Tizenöt éves lányok ritkán merészkednek a tűzvonalba, ha csak nem a barátjuk után. De ne gondolja senki, hogy feladat nélkül maradtunk. Enni akkor is kell, amikor éppen történelmi időket élünk, és nagyon igaza volt Hábetler Máriának, amikor halat rántott, és nem tudom, még milyen konyhai hőstetteket hajtott végre.

A Rozsdatemető angyala luxuskörülmények között élt a Löfler-telephez képest, ahol nem volt se hal, se panírozás; a boltok zárva maradtak. Valahonnan híre ment, hogy a téesz elvermelt vetőburgonyája szabad préda. Hát, ha venni nem lehet, csak vinni -

Sötétedés után zsákokkal, kosarakkal, cekkerekkel fölfegyverkezve vágtunk neki a beszerző körútnak. A krumplivermek az úgynevezett rádiózavaró állomás tőszomszédságában várták a fosztogatókat. A zavaró állomás területén magas póznák álltak, amelyeket igazán impozáns huzalrendszer kötött össze. Nem őrizte senki, csak az Arzola gyár felől érkeztek a megszokott bűzhullámok; a Löfler-telepet minden este másféle, de mindig pokoli illatokkal örvendeztette meg a lengedező Zephyr. (Ha valakinek nem lett volna elég az "Olajgyár," a Szilas patak partján, ahol a Szarvas-szappant gyártották a háború előtt.) Nem vagyok büszke arra, hogy széthordtuk a burgonyát, de nem volt mit tenni. Hábetler Mária sós vízben főzte vagy hajában sütötte a krumplit, mert persze zsír se volt. (Akkoriban olajjal csak a rothadó kapitalizmus...)

Amikor nem krumplit ettünk, akkor kenyeret, és ennek beszerzése, ha lehet, még kalandosabb volt. Valahol az Új-majorban akadt egy ürge, aki hajdan pékmester volt, aztán osztályidegennek minősítették, és arra kényszerült, hogy a munkásosztály sorait erősítse az Olajgyárban. A rendkívüli helyzetre való tekintettel beüzemelte a régóta használaton kívüli kemencéjét, és a kamrája egyik sarkában elfekvő, pár maréknyi lisztkészletből kenyeret sütött. Ez a liszt szaporodott aztán, mint a sareptai özvegyasszony ládájában. Én bizony nem tudom, honnan vette a lisztet meg az élesztőt, ipari mennyiségben, de a kemence egész nap ontotta a szépséges, forró, barnapiros cipókat. Csak hát, eléggé el nem ítélhető módon, mindenki enni akart. Hosszú sorok kígyóztak a pékmester háza körül. Hajnalban mentünk, de sosem indulhattunk elég korán, egyesek ott töltötték az egész éjszakát. Sámlikon, összecsukható székeken kuporogtak. Később azt találtuk ki, hogy kétóránként váltjuk egymást, nagymama, anya meg én. Nem volt egészen veszélytelen vállalkozás, bár a Löfler-telepen egyetlen tank sem dübörgött végig - valószínűleg azért kerülték el, mert nem volt itt egyetlen köves út sem, és milyen az már, ha egy tank beleragad a sárba. De ahogy ott álltunk a hosszú-hosszú sorban, és egymás után villantak fel a vörös tüzek a fekete égen - Újpesten vagy Fóton lehetett a front - a gyilkos fáklyák, amelyek bevilágították az összes kukoricaföldet és legelőt -

Nem emlékszem, hogy különösebben féltünk volna, én biztosan nem féltem. A legrosszabb az volt, hogy egyáltalán nem voltak illúzióink. Mit számít, kinek van igaza, milyen példát mutatnak a hősök, hányan áldozzák fel az életüket, amikor konvojokban érkeznek az orosz tankok? Egy nagyhatalom, vagy legalábbis területileg hatalmas ország nyújtotta ki a csápjait, hogy hiánytalanul megőrizze a háborúban zsákmányolt javakat.

Nem szeretnék belemenni abba, hogy is volt azzal a háborúval. Tény, hogy mindig sikerült kiválasztanunk a vesztes oldalt. Ténye, hogy egy háborúban senkinek nincs "igaza." Az is tény, hogy az emberek tehetnek a legkevésbé arról, hogy mit intéznek a politikusok a fejük fölött. Mi választottuk őket... Ugyan, hagyjuk. Mit tudom én, hogy mit választok a zsákbamacskák közül? Hiszen a választási ígéretek köszönő viszonyban sincsenek a megvalósulással. Volt olyan párt valaha, amelyik kiíratta a plakátjaira: Szavazzatok ránk, emberek! Garantáljuk a vesztes háborút, pusztulást, nyomort, éhínséget! Esküszünk mindenre, ami szent, hogy az egekbe emeljük az adókat! Akkora válság lesz itt, hogy csak néztek, mint a luki nyúl!

Na ugye, hogy a mesében sincs ilyen plakát. Persze kiszámolhatnám az öt ujjamon, ha most ezt csinálom, az lesz - de ha az ellenkezőjét csinálom, az se lesz jobb.

Illúziók nélkül töltöttük el ezt a körülbelül két hetet. Apró emlékek: Valaki bemondta a rádióban: Megtámadtak! Megtámadtak

Aztán, amikor mindenki pattanásig feszülten várta a híreket, a rádió egész nap tolta a legbutább operettzenét. Még most is itt vannak a fülemben ezek a bugyuta sorok: Nem marad a tálban más, csak egy csöpp mártás, meg a morzsa, / Sikere van mindennek, ha van egy-két csepp sava-borsa.

No, azt kellett volna felakasztani fejjel lefelé, aki feltette ezt a lemezt, azon a napon.

Elég sok érzelem összegyűlt bennem, kezdetben a lelkesedés és a remény, aztán a harag és a tanácstalanság, és mi mást írhattam volna, mint verseket? Kockás füzetbe, elől még számtanpéldák. Cserbenhagytam Zs. Józsit, a korábbi múzsámat, aki még a 8. osztály elején törte össze a szívemet; és természetesen meg akartam halni. A Margit-hidat választottam ki ugrás céljaira, mert nemrég tanultuk Arany balladáját; aztán a temetésem felől rendelkeztem, koromhoz méltó bölcsességgel: Testem árok partján legyen, / Virág nyíljon fejem felett, / S ha valaki gondolna rám, / Feledjen el engemet.

Több ilyen gyöngyszemre emlékszem az 1955-ös termésből, bár maguk a művek már régen elégtek a vaskályhában - szegény kis sárga vaskályha, nagyon sokat kellett nyelnie. Az 1956-os hullám versei közül egyre sem emlékszem. A fenti gyöngyszem ismeretében csak annyit lehet mondani, jobb is - én azért sajnálom, mint kortörténeti dokumentumot. Volt egy bőrkötéses könyvtáblám, csak a tábla, könyv nélkül, ezen arany betűkkel: Poésie. Ezt a könyvtáblát követték a kockás füzetek, szám szerint három vagy négy. Végül mindig a vaskályhák az erősebbek, elnyelik, felemésztik, elhamvasztják, ami a közelükbe kerül, helyet csinálnak az új világnak, amely sosem jobb, csak másként rossz, mint a régi.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2009-05-05
Összes értékelés:
915
Időpont: 2011-09-08 17:42:57

válasz szusi (2011-09-08 11:46:35) üzenetére
nem tudom, ki mit gondolt, a nagymamám szilárdan meg volt győződve arról, hogy elmennek, és így is lett - igaz, sokkal később. talán csak egy jámbor kívánság volt, de annyian mantrázták magukban, hogy tovarisi konyec?
a kommunizmus papíron nem hangzik rosszul, csak éppen megvalósíthatatlan. akkor meg nem érdemes légvárakat építeni.
Alkotó
Regisztrált:
2010-10-11
Összes értékelés:
2703
Időpont: 2011-09-08 11:46:35

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Érdeklődéssel olvasom az "visszaemlékezéseidet".
Ilyenkor mindig meglep. hogy hogyan is gondolták azt az emberek, hogy az oroszok majd szépen hazamennek és lemondanak arról a fél Európáról, ami nekik jutott, mint győztes szövetségesnek és mindjárt meg is szüntetik a szocialista tábort, és nem is akarnak kommunizmust építeni, mert........ meggondolták magukat......
Esetleg azt, hogy a "túloldal" majd bevállal egy 3. világháborút miattunk, akik eddig ellenük harcoltunk....
Kész agyrém!

Legutóbb történt

Kankalin alkotást töltött fel Tüzes pokol címmel

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Három lány 11. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Három lány 10. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) Három lány 9. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 03. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 02. című alkotáshoz

black eagle bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 01. című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Csak így, egyszerűen 06. címmel a várólistára

ermi-enigma bejegyzést írt a(z) Írj, ...vagy rágcsáld a ceruzád végét című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Didaktikus dal című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Nyírfák alatt című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) A te házad az én váram - Egy pénteki nap 05. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)