Van-e élet a Földön?-teszik fel a kérdést.
Sokan éreznek benne egyfajta sértést.
Pedig a kérdés teljesen jogos,
Talán csak a megfogalmazás poros.
Van-e értelmes?-szólna helyesen,
Mert az ember rég nem teljesen
Értelmes élőlény, inkább az állat,
Mely saját életének nem vet gátat.
De ha mégis találunk értelmes embert,
Honnan tudjuk, merre keressünk folyó csermelyt,
Mely még nem száradt ki álokosságok nyarában,
Ki az okos vajon a hatalmas világban?
S még ez is hibás, hisz okos
Nem feltétlen az, ki tananyagot fogdos
Össze magának birtoklás céljából,
Bölcs embert képezzen inkább magából.
S vajh ki él helyesen?
Ki tanul, hogy ebből élhessen?
Esetleg, ki érzéssel figyeli világát,
A tudatlanok, egyszerűk sírását,
Kik hangyaként harcolnak minden morzsáért,
S összefogva sírnak a világ sorsáért?
S csak ők élnek igazán közülünk,
Mert ők látják szemükkel, mi az, mért küzdünk.
A természet igazi szépségét,
A bölcs ember minden értékét,
Törekednek a fényt elnyerni,
Mások számára az életet jobbá tenni.
Tán az a jó teremtmény,
Ki Keze munkájával épít, s tenyerén
Már évek munkájának nyoma látszik,
De szíve mégis visszavágyik
Egy régebbi kor emlékéhez,
Melyben ő volt, ki nem emlékez,
Csak él a nagyvilágba,
Nem gondol soha a más bajára.

Vajon melyik az, ki helyesen él,
Melyik az, ki hiába sosem remél?

Az utca sötét homályába hangos kocsi fordul,
Csak egy-két lámpa világítja, s korcsul
Töri meg az éjszaka nyugodt csendjét,
Maradék gyertyám halványult fényét...

...most eloltom.