HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1887

Írás összesen: 49232

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-12-11 14:20:44

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2011-10-12

Búcsú

A dombok közt megbúvó kis tanya istállójában mocorogni kezdett a hideg miatt összebújt emberkupac. Hol egy kar, hol egy láb került ki az éppen csak a megfagyástól védő melegből, aztán egyikük megadta magát.
Fiatal, borostás és nyúzott arcú férfi kaszálódott fel a szalmáról. Felállva nagyot nyújtózott, majd derékig kigombolva jól szabott kabátját megigazította a nyakában levő vastag sálat. Visszagombolkozott, meghúzta a kabát övét, aztán kiemelte az egyik szénatartóból a kalapját és a fejébe nyomta. Valamivel jobban érezte magát. Vetette egy pillantást társaira, úgy látta hamarosan felébrednek mind.
Lélekben vállat vont és a bejárathoz sétált. Halkan nyitotta és csukta az ajtót. Odakinn fázósan összedörzsölte a két kezét, aztán cigarettás dobozt meg gyufát kotort elő a kabátzsebből és rágyújtott. Lassan ráérősen fújta a füstöt, közben hallgatózott. Szinte egész éjjel hallották a légvédelmi lövegek és a katyusák dörgését, most azonban csend volt. Nyomasztó, süket csönd. Hiányoztak a megszokott reggeli zajok, amik egy kis településen kísérik a mindennapokat, és amelyek még egy ilyen tanyán is minden bizonnyal megvoltak a háború előtt.
Mögötte nyikordult az ajtó és egy mutáló hang köszönt rá:
- Jó reggelt, tanár úr...
- Jó reggelt, Bertók fiam - köszönt vissza anélkül, hogy megfordult volna. Minden falusit, de különösen a tanítványait, megismert a hangjáról.
- Kaphatnék én is egyet...?
Erre már a tanító ránézett. A szőke fiú nyomorultabbul festett, mint ahogy ő érezte magát. Szó nélkül nyújtotta felé a csomagot.
A kamasz kiügyetlenkedett egy szálat, de a gyufával már nem boldogult. A férfi elvette tőle a cigarettát és meggyújtotta a sajátjáról, aztán a kezébe adta.
- Köszönöm... - felelte amaz és köhögés nélkül, rutinosan letüdőzte a füstöt.
- A tiszturak fenn vannak már? - kérdezte, fejével a tanyaépület felé bökve.
- Nem tudom - jött a válasz. - Nézzük meg...
Bertók rábólintott és megindultak a házhoz.
Odaérve előbb udvariasan bekopogtak, majd amikor nem jött válasz óvatosan benyitottak. Erre sem volt semmi reakció, hát beléptek. Kellett egy kis idő, míg szemük hozzászokott a benti félhomályhoz, de így is látták a falhoz támasztott fegyvereket. Aztán megpillantottak az asztalon valami sötét kupacot.
A tanító közelebb ment, belemarkolt és ekkor ismerte fel: rangjelzések voltak. Letépett paszományok ruháról és sapkáról, nem egyen ott lifegett némi cérna is. Csodálkozva nézett körbe. Igen, ott állt a lóca, a tűzhely, a kredenc, és a székek is, ahogy tegnap este, amikor az őket kísérő katonák beszállásolták magukat a házba, de maguk a katonák nem voltak sehol...
"Katonák? - gondolta megvetően a tanító. - Ezek a Szálasi pribékek...? Hál' istennek, hogy eltűntek!" - sóhajtott fel, hiszen semmi kedve sem volt háborúzni, főleg nem úgy, hogy kényszerítik.
- Elmentek... - mondta már szinte vidáman.
- Elszaladtak... - vigyorgott mellette a fiú is. - Akkor hazamehetünk...

Öt napig tartott mire visszaértek a falujukba. Éhesen, fázva botorkáltak a márciushoz képest szokatlan hidegben, hol a menekülő német, hol az előrenyomuló szovjet csapatok elől meglapulva, de mind hazaértek.
Bertók Karcsi épp csak annyi ideig hagyta édesanyját örvendezni szerencsés megmenekülésükön, amíg az asszony biztos nem lehetett felőle, hogy egy szem fia valóban hazatért, aztán már sietett is a falu túlsó végébe.
Az utolsó métereket futva tette meg, és közben kiáltozott:
- Anna, Annácska...! Visszajöttem!
Nem látta, hogy az otthoniak hogyan néznek utána, de ha látja is, akkor sem értette volna a szemükben bujkáló szomorúságot. Hiszen hazajött! Lehet, nem tudott elbúcsúzni Annától, amikor a keretlegények jöttek és összeszedték őket, de most itt van! Hazajött az ő zöldszemű, feketehajú kedveséhez...!
Akkor sem értette, amikor megtorpant a kidőlt kerítésnél. Átlépett a léceken és döbbenten bámulta a kis ház helyén tátongó mélyedést. Tekintete végigkutatta az udvart, automatikusan számba vette a kicsavarodott eperfát, a beomlott kutat, de nem törődött velük. Embereket keresett, hiszen ketten is laktak itt, Anna és a nagymamája, de senkit sem látott. Még a Buksi is eltűnt a házával együtt...
Térdre roskadt a piszkos, megolvadt és újra megfagyott hóba. És akkor észrevett valami pirosat... Nem a hóban, hanem a tölcsér szélénél feküdt. Egy rongydarab, egy piros rongy...
Hangosan feljajdult, ahogy ráismert. Annak a vállkendőnek egy cafatja, amit Anna viselt...


A fiatal nővér gyakorlott mozdulattal vette ki az alvó beteg hóna alól a digitális lázmérőt. A fény felé tartva leolvasta, és elégedetten bólintott.
"Ahhoz képest, hogy az öregúr agyvérzéssel fekszik - pillantott a ráncokkal szabdalt, ám mégis markáns arcra, - nagyon is jó ez az érték. Óriási szerencséje volt, hogy a kórházban kapta el..." - gondolta hozzá kissé szomorkásan, visszagondolva az okra és arra, ahogy a bácsi egyre azt suttogta: ,Nem tudtam tőle elbúcsúzni...'
Magához vette a kórlapot, az ablakhoz ment, hogy a hajnali szürkületben ne kelljen lámpát kapcsolnia és felvezette az adatot a megfelelő rubrikába, majd végezvén visszacsíptette a papírt az alumínium táblára. Aztán leellenőrizte az infúziót, kicsit megigazgatta a párnát, és már ment volna, amikor páciense felsóhajtott:
- Anna...
Az ápolónő mosolyogva fordult meg.
- Károly bácsi...! Hát fel tetszett ébredni?
- Bácsi...? - értetlenkedett az öreg. - És fel tetszettem ébredni...? De furán beszél maga...
- Jó - engedett a nővér újra az ágyhoz lépve, - akkor Károly úr, vagy inkább Bertók úr?
- Úr? Ugyan már - futott át egy mosoly a férfi arcán, - ne urazzon maga engem, hisz nem különb nálam. És - emelte fel az ujját, - ne is bácsizzon, mert megjárja, hallja-e! Hisz csak pár évvel lehet fiatalabb...
A lány megütközve meredt rá. Pislogva bámulta a hófehér hajkoronát, a májfoltos kezeket, a foghíjas mosolyt. Hisz az öreg már jóval elmúlt nyolcvan... Most ugratja, vagy mi?
- Vagy tévedtem volna? - szőtte közben tovább a szót Bertók. - Ej, no - nyúlt a nővér keze után, - hiszen egy ilyen helyes menyecske nem szokott pár év miatt így duzzogni... Na, csak hogy kiengesztelődjön, megsúgom - és közelebb húzta őt magához, - épp olyan macskaszeme van, mint az én Annácskámnak. Apropó, magácskát hogy hívják?
Ez már sok volt a fiatal nőnek. Jól tudta, hogy az öregúr feleségét, aki miatt eredetileg a kórházba jött, és akinek hirtelen halála az agyvérzést kiváltó sokkot okozta, Emíliának hívták, és ezt a nevet kapta a lányuk is. Akkor ki lehet az az Anna?
- Ágnesnek - válaszolta kissé zavartan, - és köszönöm a bókot, Károly b... - és elharapta a szót, amikor a férfi ujja figyelmeztetőleg újfent felemelkedett.
- Na - paskolta meg a kézfejét az idős ember, - így mindjárt más, Ágika. Nagyon szép név. Különben pedig - nézett most körbe, - hol vagyok, kórházban?
- Igen, agyvérzése volt - felelte az ápolónő gyorsan. Kicsit fellélegzett, hogy más témára tértek, és remélte, azt nem kell elmondania, hogy miért. Megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig.
- Agyvérzés? - bámult rá Bertók. - De hiszen nem sérült meg a fejem... - és leellenőrizendő meg is tapogatta magát.
Ágnes elfojtott egy mosolyt. Olyan vicces volt, ahogy az öreg a fején matatott. Aztán eszébe jutott, a kora miatt lehet, hogy másképp értelmezi a szót, ezért újrafogalmazta:
- Gutaütés, Károly...
Az idős férfi valósággal belesápadt a szóba.
- Gutaütés? Alig húszévesen...? Te jó ég...!
"Húszévesen...?!? Te jó ég, bizony! - gondolta Ágnes is, és érezte, hogy ő is elsápad. - Itt komoly gondok vannak!"
- Szólok a doktorúrnak, hogy felébredt - próbált meg mosolyogni, mialatt kihúzta kezét a férfiéből. - Nemsokára jönni fog és megvizsgálja...
- Jó - egyezett bele a beteg, ám még utána szólt, - de mondja meg neki, hogy siessen, mert nem vá-rok ám sokáig!

Bertók Karcsi elveszetten kószált a folyosókon. Mivel a doktor csak nem akart jönni, hogy hazaengedje, hát gondolta majd hazaengedi ő sajátmagát. De valahogy semmi sem stimmelt. Már a szoba is ahol feküdt... egyik oldalán valami sötét üveggel borított meleg tapintású doboz volt a kisszekré-nyen, mellette érdekes nevű gyógyszerek. Aztán mosakodni akart, de a csapnak nem találta a nyitóját, amikor meg alá dugta a kezét magától folyni kezdett a víz...
Furcsa volt... ahogy minden más is.
Egyrészt fogalma sem volt, hogyan kaphatott agyvérzést, hiszen otthon tüdőgyulladással feküdt, másrészt az egész kórház idegennek tűnt. Sehol nem látott lámpákat, némelyik ajtón kilincs sem volt, csak valami gomb, és mindenki, betegek, ápolók, orvosok, látogatók egyaránt szokatlan ruhákban mászkáltak. Megbotránkozására nagyon sok nő, még az idősebbje is, nadrágot hordott, de kendőt vagy kalapot egy se. Utóbbit férfiakon se látott, még a kezükben sem. Volt viszont más, mindkét nembelieknél előfordultak kis apró, lapos valamik, amiket a fejükhöz szorítottak, mialatt magukban beszéltek. Egyikük az ablaknál állva még élénken gesztikulált is közben.
"Hol vagyok? A bolondok között?" - nézett rá Bertók döbbenten.
Végre a lifthez ért, ezt legalább felismerte. Emlékezett rá milyen, amikor a tanítóúrral a városban jártak, felvételizni a gimnáziumba, akkor benéztek egy szállodába.
Most szépen, ahogy kellett, nekiállt elolvasni a kezelési útmutatót, hogy megtudja, hogyan hívja a kezelőt. Meglepetésére azonban szót sem ejtettek róla, a szöveg csak a lift irányításával foglalkozott. Belekezdett hát újra, úgy vélte nem olvasta elég figyelmesen.

- Ott van...! - mondta hangosan Ágnes, megrántva a mellette lépkedő férfi zakóját. Nagyon megkönnyebbült, hogy rábukkantak az öregre, alaposan megijedt, amikor a pszichiáterrel visszatérve nem találták a szobájában.
A fiatalember követve az ápolónő tekintetét megpillantott egy magas, vékony, idős férfit a lifteknél. Egészen közel hajolva, elmélyülten tanulmányozta a kezelési útmutató tábláját.
- Jól van nővér, köszönöm, hogy szólt - mondta az orvos a lánynak.
- Én köszönöm, hogy átjött - jött a válasz.
- Innentől átveszem - tette hozzá a férfi.
- Hálás vagyok érte... - felelte Ágnes. Valóban az volt, hiszen a doktornak elvben lejárt a munkaideje. Az, hogy mégis itt van a lelkiismeretességét dicséri.
A pszichiáter lassan sétált a lift felé, pedig legszívesebben rohant volna. A barátnőjével úgy beszélték meg, hogy a kórház előcsarnokában találkoznak, mikor is...?
"Nem egészen negyedóra múlva..." - jutott eszébe. De amikor az ápolónő berontott a rendelőbe és elhadarta a problémát nem tudott nemet mondani. Az eset sürgős megoldást várt és nem volt más, aki segíthetett volna. Így most, miközben azon töprengett, hogyan fogjon hozzá, magában abban re-ménykedett, Viktória megérti majd, miért késik.
- Jó napot, Bertók Úr! - szólította meg a beteget.
- Jó napot! - köszönt vissza Bertók. Végigmérte az előtte álló, nála kicsit idősebb férfit.
"Legalább öltönyt visel, még ha fura anyagból is van..." - állapította meg és bizalmat szavazott neki.
- Maga az orvosom?
- Igen - hangzott a válasz. - És szeretném megvizsgálni, ha megengedi...
- Maga az orvos - egyezett bele Bertók, - de hallja - tette hozzá, - fura egy kórház ez, ahol egy magamfajta legényt uraznak.
A pszichiáter hirtelen nem tudta mit feleljen. Hiába mondta el a nővér, hogy az idős úrnak valahogy kibicsaklott a memóriája, más volt hallani, és más szembesülni vele. Zavarát leplezendő két kezébe fogta a férfi kezét és barátságosan rámosolygott:
- A beteg tiszteletet érdemel, hiszen miatta vagyunk.
- Na, ilyet se hallottam még...! Maga tetszik nekem! - válaszolt Bertók kamaszos őszinteséggel. - Jól van, vizsgálgasson csak, de ha megjön az én Annám, akkor faképnél hagyom, arra számítson.
- Hát persze - egyezette bele az orvos, - ez így természetes - és közben arra gondolt, hogy muszáj-e mindenképp visszahoznia őt a saját idejébe.
"Hiszen még az sem biztos, hogy lehetséges; talán jobb lenne neki, ha továbbra is kamasznak képzelhetné magát...!"

A kistermetű, feketehajú lány energikusan lépkedett a folyosón. Karcsú dereka körül valósággal hullámzott a bőszabású, fehér alapon virágmintás szoknya, aprócska mellein büszkén feszült a piros blúz. Kora délután volt, látogatási idő, így sokan megnézték, betegek, orvosok és látogatók egyaránt, ő azonban nem igazán figyelt rájuk. Inkább a különböző kiírásokat nézegette, azon igyekezett, hogy el ne tévedjen.
Miután hiába várta barátját az előcsarnokban átment a pszichiátriára, ahol azt mondta neki az asszisztens, hogy a doktor urat áthívták a belgyógyászatra; hát most oda tartott.
A lifteknél megállt. Egy pillanatig töprengett, hogyan tovább, aztán megnyomta a hívógombot. Négy emeletet kellene lépcsőznie, nem akart kifulladva megérkezni.

A pszichiáter kedvesen átfogta az öreg vállát, hogy visszavezesse a szobájába, amikor mögöttük halk csengőszóval megérkezett a lift. A hangra mindketten megfordultak és az érkező láttán mindkettejüknek felragyogott az arca.
- Viki!
- Anna...
Egyszerre dobbant két férfiszív, a fiatalabbal nem volt semmi baj, szaporább lüktetése csupán az arcot színezte pirosabbra, de az idősebb...! Az bizony kiesett a ritmusból...
Bertók ezt egyáltalán nem találta furcsának, hiszen egy férfiember így reagál, ha meglátja a kedvesét. Levegőért kapkod, és fél térdre rogy előtte, és valami különös szorítást érez össze-vissza verő szíve táján...
A pszichiáter és a lány szinte egyszerre térdeltek le az öregúrral. Viki még a kezét is megfogta, ahogy a bácsi nyúlt felé, és kedvesen rámosolygott:
- Jól tetszik lenni?
- Anna... - lehelte Bertók, - Annácska, hát nem ismersz meg...?
Viktória kérdőn pillantott barátjára. A fiatalember szótlanul bólintott, és ő megértette. Most úgy mosolygott, ahogy őrá szokott, mialatt újra az idős emberre nézett.
- Dehogynem...- és meghallva a halk súgást ,Károly...', hozzátette: - Karcsikám... csak így elsőre, tudod, biztos a kórház miatt...
- Olyan jó, hogy itt vagy - suttogta Karcsi, - nem tudtam tőled búcsúzni.
- Semmi baj - simogatták meg a kezét, - én tudom, hogy nem a te hibád.
- De igen - nézett bele a gyönyörű zöld szemekbe. - Mert ha nem megyek hozzád, akkor nem fognak el a keretlegények...
A lány meghökkent a szótól. Eddig biztos volt abban, hogy a bácsi a feleségével téveszti össze, de most elbizonytalanodott. Segítséget várva tekintett a pszichiáterre, ─ aki akkor rakta el a mobilját, amin segítséget kért, ─ de ő is épp olyan tanácstalan volt.
Csak annyit tudott, amennyit a nővér elmondott, azt osztotta most meg a lánnyal:
- Húsz évesnek gondolja magát...
Bertók nem hallotta a megjegyzést, csak Annát látta maga mellett.
- Igen, az én hibám, hogy elvittek - folytatta, - de látod: itt vagyok... Ők elszöktek, mi meg hazajöttünk...
- Jól tettétek...
- Én egyenes... - elakadt, mert egy pillanatra elfogyott a lélegzete, - egyenest tehozzád jöttem haza...
- Tudom... Karcsi, tudom - mondta kedvesen Viktória, és aggódva nézte a boldogságtól ragyogó öreg arcot, - ne beszélj annyit, megárthat...
- Nem érdekel. Nem árthat semmi, ha itt vagy... - felelte az öreg, szavait meghazudtoló zihálással.
- Hallgasson rá, Bertók úr - szólt közbe együttérzőn a pszichiáter, de Karcsi a szavába vágott:
- Maga ezt nem tudhatja - jelentette ki kamaszos fensőbbséggel, - ez szerelem - és újra a lányra nézett. - Adj egy csókot, Anna... kérlek...
Viki még jobban meglepődött, mint az előbb. Majdhogynem elvigyorodott, de aztán a szarkalábas kék szempárba nézve elszorult a torka és könnyek gyűltek a szemébe.
Bertók félreértette a pillantását.
- Na, ne sírj, ez nem búcsúcsók. És tudom, hogy nem illik ilyet kérni, de a doktor úr biztos elnézi, és nem mondja el édesanyádnak, ugye doktor úr?
Az orvos zavarban volt. Nagyjából már sejtette, mi történhetett a múltban, de ettől nem lett köny-nyebb semmi sem. Őszintén remélte, hogy a szakavatott segítség időben érkezik. Itt és most ők csupán annyit tehetnek, hogy könnyítnek az öregúr terhein.
- Nem bizony - válaszolta kissé szomorkásan, - köt az orvosi titoktartás.
- Akkor mire vársz...? - mosolygott Karcsi.
- Semmire... - suttogta a lány és szemét behunyva lassan közelebb hajolt, míg nem ajkával megérintette a férfi száját.
Az öreg ajkak szétnyíltak, igazi csók lett belőle, még ha röpke is. Viktória fájó szívvel gondolt az egykori Annára, remélte, hogy volt alkalma megtapasztalni kedvese szerelmét.
- Karcsikám... - súgta, és nem már kellett tetetnie a gyöngédséget.
Karcsi boldogan tekintett szerelmére. El akarta neki mondani újra, milyen jó, hogy itt van, hogy ő mindig is tudta, hogy nem halt meg, de úgy érezte felesleges. Hiszen Anna mindezt tudja, látni a szemében. Szereti őt...
- Annácska... galambom...
Alig lehetett érteni a szavait; a fiatalember, és a lelke mélyén a lány is, tisztában volt azzal, hogy az öreg az utolsó pillanatait éli.
Valahonnan a hátuk mögül hallatszott a rohamcsapat érkezése, de már nem számított.
- Köszönök mindent... - tette még hozzá az idős férfi.
- Szeretlek... - felelte halkan Viki, megsimogatva a hófehér tincseket.
Bertók nem szólt többet, csak elmosolyodott és... az utolsó lélegzettel ez a végső mosoly megfagyott az arcán.
A pszichiáter szelíd mozdulattal lefogta a szemeit, és gyengéden magához ölelte barátnőjét.
Viktória csak egy pillanatig állt ellen, aztán hozzásimult. Jól esett a férfi együttérzése, és hallotta, hogy csendesen csak annyit mond:
- Én is köszönöm...
Nem tudta, hogy a pszichiáter mit köszön meg, és amikor kimondta még maga az orvos sem tudta. Csak egy pillanattal később döbbent rá.
Viktória nem csupán a barátja! Több annál, sokkal több... Szereti őt! Fontos neki...!
És rájött még valamire: hogy nem várhat... minél hamarabb a tudomására kell hoznia.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2011-10-12 23:31:06

Nem találok szavakat...

Legutóbb történt

bűvölet bejegyzést írt a(z) Veled című alkotáshoz

bűvölet bejegyzést írt a(z) Veled című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Karácsonyi mese, VI. - igazán befejező rész című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

Szem Eszkör bejegyzést írt a(z) Akarom (5/5) című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Friedrich Logau:Eitelkeit című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Spruchgedicht von Friedrich Logau címmel

sailor bejegyzést írt a(z) A hóember álma című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

leslie b shepherd bejegyzést írt a(z) ne félj című alkotáshoz

történetmesélő bejegyzést írt a(z) A hóember álma című alkotáshoz

Krómer Ágnes alkotást töltött fel Kitti címmel a várólistára

sailor bejegyzést írt a(z) Emlékek a padláson című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Advent ajándéka című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)