Svájc egy kis területű ország, aminek 25 %-a terméketlen, sziklával és kővel borított terület, vagy a sarkvidékekhez hasonlóan örökös hóval és jéggel fedett. 30%-ot erdő borít, 14% csak állattenyésztésre használható. Az ipari termeléshez szükséges nyersanyagok is hiányoznak, a tengertől is el van zárva. Mégis, ha a gazdag országokat kellene felsorolni, az elsők között jutna az eszünkbe.
Mi a titok? Mitől olyan gazdagok?
Ez a gazdagság nem egyik percről a másikra alakult ki Svájcban. A mostoha körülmények, a terméketlen talaj, a létért való küzdelem volt az a kényszerítő erő, ami kialakította azt a takarékosságot, leleményességet, buzgalmat, és üzleti szellemet, a meglévő vagyon megbecsülését, amivel a náluk szerencsésebb adottságú országokat a gazdasági versenyben megelőzték. A keserves munkával, kockázattal, és nagy utánajárással megszerzett javakat jobban megbecsüli a tulajdonosa, takarékosabban bánik vele, gondosabban fekteti be, mint azt, amihez könnyű szerrel jutott. Gondoljunk csak a közmondásainkra: "A könnyen jött pénz könnyen megy." "Ebül szerzett jószág ebül vész el."
A svájci embert a természeti környezete kényszeríttette rá arra, hogy kerülje a hiába való kiadásokat, és elsődleges legyen számára a megtakarítás. Nem lett lebecsült foglalkozás sem a paraszti munka, sem a kereskedelem, sem az iparos tevékenység, mert nemzedékek életben maradását segítették elő olyan vidéken, ahol nem terem bőségben a gabona, a gyümölcs, a legelők az év nagy részében hóval borítottak. Nem tartották szégyennek, ha vigyáztak a vagyonukra, ami tekintélyüket és társadalmi pozíciójukat emeli. A mi országunkban az előkelő osztály tagjai mélyen lenézték a kétkezi munkásokat, még az ipari és kereskedelmi pályát is a családra nézve szégyennek tartották gyermekeik számára. Miközben származásukkal kérkedtek, még az őseiktől örökölt vagyon - aminek megszerzése nekik nem került fáradtságukba - megbecsülésére, megtartására, gyarapítására sem törekedtek. Ez a szemlélet még a kevésbé előkelő osztályok tagjait is megfertőzte. Gondoljunk csak nálunk szokásos nagy vendégségekre - esküvő, temetés, évforduló, vagy más jeles események, bálok - ahol "ki kell tenni magunkért". Ételnek, italnak a túlzásig bőségben kell lennie, és annyi pénzbe kerül, hogy a családnak több hónapra, vagy akár egy évre is elegendő megélhetésre elég lenne, és sokszor kölcsönből, adósságból van finanszírozva.
A svájci embernél természetes, hogy csak addig nyújtózik, ameddig a takarója ér, és gondosan ügyel arra, hogy a világ bármely pontján működő vállalkozásából a pénz haza jusson, az őt magát és ezen keresztül, az ő országát gyarapítsa.
Egy olyan mostoha természeti körülményekkel megáldott országnak, mint Svájc milyen vállalkozása lehetett a régmúltban, amely az országnak hírnevet, a lakosainak bevételt hozott?
A választ Luzern-ben, a sziklába vájt, haldokló oroszlánt ábrázoló emlékműnél találjuk meg. Amiről Mark Twain azt mondta, hogy a világ legszomorúbb szobra. Ez annak a 200 svájci gárdistának az emlékműve, akik XVI. Lajos királyt védték a francia forradalom idején, és meghaltak a Tuileirák kertjében. A haldokló oroszlán a hősi halált halt svájci gárdistákat jelképezi, aki még halálában is a francia címerre borulva védelmezi a munkaadóját. Az arcán tragikus lemondás tükröződik, a szeme szinte sír az oroszlánnak, s könnyei egy kis tavat képeznek, a szikla alatt, amiből kifaragták. A felirat fölötte: "A svájciak hűségéért és bátorságáért".
A Svájci Gárdát mindannyian ismerjük, ha máshonnan nem, akkor a pápák festői öltözetű magánhadseregeként, ami a XVI. század óta Európa egyik legjobban képzett zsoldos hadserege volt. Több uralkodót testőrként védtek, Európa-szerte keresett és jól megfizetett zsoldosok voltak, hűségük, bátorságuk és verhetetlen harcmodoruk miatt. Híresek voltak a becsületükről, mert ha valaki felbérelte őket, akkor azt az időt nála szolgálták le, a megbeszélt összegért, és nem lehetett a munkaadójuk ellen fordítani őket, még akkor sem, ha a zsoldjuk többszörösét ajánlották fel nekik. Azért ők sem voltak szentek, időnként akadt egy-egy áruló köztük, de azt a többiek nem követendő példaként tisztelték, hanem saját maguk kivégezték.
"Ha nincsen pénz, nincsenek svájciak sem!" Ez a szólásmondás járta annak idején, mert a svájci zsoldosokért előre kellett kifizetni a tallérokat, amelyek a hazájukba kerültek. Megbecsülni sem lehet, hogy mennyit hozott a svájci gazdaságnak a máig tartó katonaexport.
A protestáns francia órások az üldöztetések miatt szép számmal hagyták el hazájukat, és közülük sokan Svájcban telepedtek meg. A XVII. században az épületek részét képező toronyórák, és a bútordarabként funkcionáló állóórák után megjelentek a faliórák, zsebórák, amik mindennapos használati tárgyakká váltak. Kis nyersanyag igényük miatt remekül lehetett előállítani őket Svájcban is, ahol telente egész családok foglalkoztak egy-egy alkatrész elkészítésével az egyszerű órákhoz. Ez volt a ma is híres óragyártás kezdete, és a svájci ipar kifejlesztésének bölcsője, ami ellensúlyozta a föld szegénységéből, és a zord éghajlatból adódó nehézségeket. Az a gondosság, alkotókedv, újító szellem és precizitás, ami jellemzi a svájci ipart, teszi lehetővé, hogy még ma is, a tömegtermelés korában a svájci óra megtartsa a kivívott pozícióját. Kiváló minőséget produkálnak akkor is, ha senki nem ellenőrzi őket, egyedül vannak egy szobában, vagy csak magáncélra barkácsolnak össze valamit a hátsó udvarban.
Ez a gondosság és a precizitás köszönti a természeti szépségek miatt Svájcba látogató turistákat is. Nincsenek váratlanul megdöbbentő számlák az éttermekben, és sanda félrevezetések néhány frankért. Vannak viszont remek szolgáltatások, működő felvonók, pontos vasutak, kijelölt turista útvonalak, rend, és tisztaság. A megélhetéshez zord vidék szépségét kihasználva, turista paradicsomokat létesítettek, amelyek szintén hozzájárulnak az ország gazdagodásához.
A svájciak voltak, akik legkésőbb kapcsolódtak be a csokoládé gyártás történetébe, de ma a világon az elsők között vannak. Ügyes ötletekkel módosították a csokoládégyártásnál használt alapanyagokat és a főzési időket, és felfedezték a kenőgyúrásnak nevezett csokoládéfinomítást, illetve a lágy fondant csokoládét. A svájci csokoládéfogyasztás 60%-a exportból adódik, közel 140 országban vevők a svájci csokira.
Gazdasági tevékenységük gyakran túlterjed az országuk határain, de az ebből eredő nyereségre nagyon vigyáznak, az mindig a hazájukba áramlik. Ezt tapasztalatból is meg tudom erősíteni. A gazdasági recesszió elején egy svájci tulajdonú cégnél dolgoztam. A cég magyarországi vállalata remek évet zárt, nagy nyereséggel, míg a svájci anyacég piacvesztéssel küzdött, és veszteséges évet zárt. Az ide látogató tulajdonos az egekbe dicsérte a magyar munkatársakat. "A mesés kelet hozta a kincseket" - mondta az itteni értekezleten. Ezek után nálunk elmaradt a karácsonyi jutalom pénz, és a következő év elején egy forint fizetésemelést sem kaptunk, a svájci kollegákkal ellentétben.
Az Interneten tovább küldözgetett kis történet is tanulságos. "Svájcba emigrált magyar tanárnőt a befogadó helyi iskolában, azzal tüntette ki az igazgató, hogy ő intézhette az iskola számára szükséges eszközök beszerzését. Persze bizonyítani akart, és összeállította a listát, amit izgatottan vitt a bemutatásra. Az igazgató vetett rá egy pillantást, majd elmondta, az úgy rossz, ahogy van, lehet újraírni. Az értetlen arcot látva, jóindulatúan elmagyarázta: Először meg kell nézni, hogy a városban gyártják-e ezt a cikket? Ha igen, meg kell venni, mert az a legolcsóbb, hiszen a város lakóinak munkát biztosítunk és a későbbi minőségi problémák kizártak. Ha nem, meg kell nézni, hogy a tartományban készítenek-e ilyesmit, mert ez a második legolcsóbb, minőség vitára itt sem kell számítani. Amennyiben a tartományban nem készül, megnézzük, hogy Svájc területén előállítják-e a terméket. Ha igen, jöhet. Végül felmerül a kérdés: mi a teendő akkor, ha nem gyártják Svájcban? Ekkor hátra kell dőlni és behunyt szemmel, pihent állapotban azon lehet elgondolkodni, hogy egyáltalán, kell ez nekünk?"
Ez a hozzáállás kellene nálunk is, hogy örökre kilábaljunk mindenféle gazdasági krízisből.
Sajnos ettől pont olyan messze vagyunk, mint amilyen hátul kullogunk a gazdag országok listáján. Amikor nálunk megérkezik egy multi cég, és például egy nagy bevásárló központot akar építeni, akkor csak arról hallunk, hogy mennyi munkahelyet fognak teremteni, és majd mennyi helyi adót fognak fizetni. Arról mély csönd van, hogy mennyi lesz az adókiesés, amit a tönkremenő hazai kereskedelmi vállalkozások nem fizetnek be. Ők mennyi alkalmazottjuknak lesznek kénytelenek felmondani, mert nem bírják a versenyt. A magyar vállalkozók piacot és bevételt vesztenek, de a foglalkoztatottak száma sem nő, csak átrendeződik. Ezután nem abban a hazai boltban dolgoznak, hanem egy hipermarketben. Ugyanakkor tudnunk kell, a multinacionális kereskedő cégek, a Harward egyetem tanulmánya alapján, de saját tapasztalataink szerint is, elszegényítik a kis és közepes településeket, mivel koncentráltan szívják el a vásárlóerőt. Bevételük másodpercek alatt külföldre kerül, kínálatuk döntő többsége nem magyar, s pláne nem helyi áru. Míg a helyi kereskedők bevételük majd felét helyben költik el, nyereségük helyben tőkésedik, addig a multik átlagban bevételük kevesebb, mint 1 %-át költik el helyben. Mindezt együtt értékelve, a város is elindul a pénzkiszivattyúzás miatt egy nem kívánt pályán.
A pénzt hazavinni, és ott tartani Svájcban, talán ez az egyik legnagyobb titka a gazdagságuknak. A pénz, pedig pénzt vonz. A sok pénz, sok pénzt vonz. A svájci bankok a haszonélvezői az ország gazdasági és politikai biztonságának, mert a gazdagok és a szegények pénze is odavándorol a saját országuk bizonytalan gazdasági, vagy politikai bizonytalanságai elől. Ennek egy része a történelmi, vagy gazdasági kataklizma elmúltával is /háborúk, üldöztetések/ ott marad, a tulajdonos halála miatt - akár örökre.
Akik egyáltalán nem bíznak a bankokban, sőt a banki széfekben sem, azok vagyonát, aranyra váltva, a felújított és átalakított II. világháborús bunkerekben tárolják a Gotthard, és a Berni Alpok rejtekén. Még nagyobb titkosságot, és még nagyobb biztonságot ígérve...
Svájc gazdagságának forrása a semlegessége is. Nem pusztultak el az ország települései, műemlékei a háborúk során, nem rabolták ki a területén megforduló ellenséges csapatok, nem költött a háborús kiadásokra. Nem esett szét a soknemzetiségű ország azzal, hogy a német nyelvű lakói a németeket, a francia nyelvű lakosai a franciákat, az olasz nyelvű lakosai meg az olaszokat támogatva gyilkolták volna egymást. A semlegességének köszönhetően viszont menedék lett sok gazdag ember, és sok vagyon számára.
Svájcban a politikai és a gazdasági biztonság összefonódik. A politikai életükben egy olyan demokráciát sikerült létrehozniuk, ami biztosítja a gazdasági stabilitást.
Amikor a XIII. században a Habsburgok igyekeztek a svájciakat jobbágysorba taszítani, nem jártak sikerrel. A megélhetésüket keservesen előteremtő helybeliek nem tűrték el, hogy javaikat elvegyék, asszonyaikat-lányaikat meggyalázzák, őket mindenféle szolgálatokra és végeláthatatlan adókra kényszerítsék, holmi homályosan megfogalmazott "védelemért" cserében. Szövetségbe tömörülve elkergették a hívatlan betolakodókat, akik még a kolostorok kifosztásától sem riadtak vissza. Amikor hadsereggel jöttek ellenük, az egyesült kantonok harcosai kihasználva a helyismeretüket, jól megválasztva a harcmodorukat, egy szűk hegyszorosban rájuk támadtak, és hosszú alabárdjaikkal lerángatták a lovaikról az elbizakodott páncélos vitézeket, és felaprították őket. Nem szaladtak árulók busás jutalom reményében, elmondani az ellenségnek, hogy honfitársaik mit terveznek. Senki nem kínálgatta a svájci földet a Habsburgoknak, annak reményében, hogy akkor majd ő is a honfitársai nyakára ülhet. Nem kegyelmeztek az ellenségnek, aki a földjükre lépett. Nem fogták el őket, nem kértek váltságdíjat értük. Megelégedtek az ellenségtől zsákmányolt javakkal, és azzal, hogy ezek után nem merték a szövetségi kantonokat megtámadni.
A szabadságuk, függetlenségük kivívásához kapcsolódó történeteket büszkén adták tovább évszázadokon keresztül az utódaiknak, akik a mai napig különlegesnek érzik magukat ettől. A demokratikus hagyományokat nem csak természetesnek veszik, hanem ápolják. Bele akarnak szólni a dolgokba, nem akarnak eltűnni a tömegben, nem respektálják az alárendeltséget, nem fogadják el kritikátlanul még a megválasztott képviselőik által hozott törvényeket sem.
Ezért nem lépnek be az Európai Unióba, és ezért van náluk közvetlen demokrácia, ahol a népszavazás a politikai rendszer szerves része, és gyakori eszköze. Legyen szó akár minaretek építéséről, marihuána fogyasztásról, a fegyvertartás szigorításáról, az erőszakos bűncselekményeket elkövető külföldiek kitoloncolásáról, vagy arról, hogy az óvodában milyen dialektusban beszéljenek az óvónők, mindenről megkérdezik a népet, ami által Svájc a kompromisszumos demokrácia mintaországa. Minden politikai elhatározás, és fontos állami feladat a népakaraton, a közvélemény akaratán nyugszik, arra készteti a parlamenti erőket, hogy a reformokat közösen, mindenki által elfogadható kompromisszumokkal dolgozzák ki.
A kisebb kantonok fővárosaiban még ma is él a közvetlen demokráciának egy olyan ősrégi szokása, a Landsgemeinde /kantoni gyűlés/, amikor április utolsó vasárnapján összegyűlik egy térre minden választópolgár, hogy kinevezzék a legmagasabb hatóságokat, és állást foglaljanak az őket érintő fontos kantoni, és szövetségi kérdésekben, új törvényeket hozzanak. Ünnepélyes ceremónia, és felvonulás nyitja meg a gyűlést, amelyen a 18 éven felüli svájci állampolgárok vesznek részt. A férfiak közül sokan magukkal viszik kardjukat, amelyet a törvény megenged viselni, de tiltja kihúzni, 1991-ig ez volt az egyetlen bizonyíték, hogy szavazásra jogosultak. Ma már a hivatalos szavazási kártya is megfelelő a jogosultság igazolására. Az ünnepélyes megnyitó után ismerteti az elnök az állampolgárokkal a problémákat kantoni és szövetségi szinten, és megnyitja a vitát róluk. Minden választópolgárnak megengedett, hogy felmenjen a szónoki emelvényre, és elmondja a véleményét az ügyekkel kapcsolatban. Végül szavazásra bocsátják a kérdést. A szavazatot nem titkos fülkékben, rengeteg papírszemetet gyártva, hatalmas költséggel feldolgozva adják le, hanem egyszerű kézfeltartással. Ha nem egyértelmű a többség akarata, csak akkor számolják meg, ott helyben a szavazatokat. Az általuk megválasztottak első kötelessége ott helyben esküt tenni, hogy a törvényeket betartják! Aztán a választó polgárok ezrei tesznek együtt, hangosan esküt, hogy az általuk megszavazott törvényeknek engedelmeskednek. Az a felelősségteljes, felemelő hangulat, magasztos érzés, ami az ilyen törvényalkotó népgyűléseket kíséri - ami máshol a parlamenti párt csatározások és alkuk tárgya az egyéni érdekek mentén - teszi a svájciakat olyan magabiztossá, törvénytisztelővé és különböző nyelvüktől, vallásuktól függetlenül együttműködővé. A nagyvárosokban, ahol az emberek összegyűjtése ilyen módon nem lehetséges, urnás szavazás van, ami sokkal prózaibb, de ott is szokásban van elmondani a szavazás előtt tartott választó gyűléseken az előterjesztéseket, és lehet vitatkozni róluk.
Svájcban a pártok önző hatalmi érdeke, a közérdekkel szemben nem tud teret kapni. A négy évre megválasztott képviselőik, tisztviselőik: közhivatalnokok, nem mindenható urak, akik lecserélik az eddigi közalkalmazottakat a saját embereikre, és busásan jutalmazzák a párt körül sertepertélőket közpénzekből. Nem pang a gazdasági élet már a választások előtt, mert senki nem mer komolyabb vállalkozásba fogni, nem tudván melyik párt fog győzni, és hová billenti majd a győztes a gazdasági élet serpenyőjét. Nem követik vagyoni bukások az egyes választásokat. Ott a rövid minisztersége alatt senki sem szerezhet milliókat, nem élhet pompában, s a vele járó fizetés sem olyan magas, hogy annyira kellene törnie valakinek magát miatta. Svájcban a miniszterelnök is csak egyike a hét miniszternek, és minden évben más valaki tölti be a posztot közülük.
Svájc nagyvárosaiban járva csodálkozva láttam, hogy olyan díszburkolatokat bontank fel a tereken, utcákon, amiknek az égvilágon semmi bajuk. Mint megtudtam, ez arra való, hogy a vállalkozásoknak, és azok alkalmazottainak mindig legyen munkájuk. Meg van tervezve évekre előre, hogy mikor mit fognak felújítani, ha szükséges, ha nem szükséges. Itt a közpénz arra való, hogy visszajuttassák nagy részét a gazdaságba, megélhetést nyújtva a polgáraiknak, nem pedig arra, hogy eltűnjön.
A gazdagsághoz náluk hozzátartozik a józan pénzköltés. Ha valaki nagy vagyonra tesz szert, dúsgazdagon esetleg épít a településének egy fogaskerekű vasutat, de a villanyt akkor is lekapcsolja, ha kimegy a szobából, mert az egyik hasznos, a másik pedig, pazarlás lenne.