HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 24

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51299

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / egyéb
Szerző: Molnár GézaFeltöltés dátuma: 2011-10-19

Kopjafák a Holt-Tisza partján V. Ilus néni és az ő tanyája

A napok egyre rövidebbek, de a fák még nem hullajtották le a leveleiket, s a hideg is váratott magára. A hőmérő higanyszála gyakorta húsz fok fölé kúszott, ami október eleje révén kisebbfajta csodának számított. Nem mintha törődött volna ezzel. Nem. Egyszerűen élvezte a késői meleget. Később meggyűlhet a baja a hideggel, de azon a hídon — gondolta magában — majd akkor kell átmenni.
Néha lement a folyópartra. Szerette nézni a szelíden futó hullámokat, a kergetőző örvényeket, s ilyenkor ősszel a csendesen sikló faleveleket. — Mint megannyi kis tutaj — merengett — az életből utaznak az elmúlás felé... Viszik a holtak lelkeit — fűzte hozzá nagy néha, különösen mélabús hangulatban. Olyankor úgy vélte, ő is egy a holtak közül, s már csak arra vár, hogy lelke egy ilyen imbolygó, bizonytalan, s mégis csodálatosan szép zöldessárga tutajra szálljon, s röpüljön a folyó játékos habjain új világok, új remények felé. Mert itt ezen a földön már nem sok maradt neki.
Egyszer árvíz idején is eljött. Különös volt. Azt várta, hogy a folyó dühös lesz. Zúg és bőg, Petőfit illusztrálva. De a víz csendes volt, csendes és piszkosszürke. Felszínén most nem levelek utaztak, nem is uszadékfák, bár ha figyelt, azokból is akadt. De ami feltűnő volt a petpalackok sora. Annak idején, egy másik világban, földrajz órán hallott a sodorvonalról. Mindezt Éber tanár úrnak köszönhette, aki igen szemléletesen ismertette meg velük a földfelszín formakincsét. De hogy mi is a sodorvonal, azt itt értette meg, amikor a szemét pontosan kirajzolta számára. Ahogy az árral sodródó mocskot nézte eszébe ötlött az egykori iskola, a földrajz órák, és arra gondolt, Éber tanár úr, ha élne, most ideszervezne kirándulást, ide az áradó folyó partjára, ahol a felszínre bukkanó, s a mélybe soha alá nem merülő hulladék rajzolja ki azt, amit a tanár úr, mint felszínformáló erőt oly fontosnak tartott, a víz sodorvonalát. Aztán persze a kép semmivé foszlott. Az emlékek eltűntek, maradt a jelen. A szemét ekkor már emberi sorsokat szemléltetett. Ahogy a faleveleken a holtak, vagy inkább az ősök lelkei utaztak, a palackok a ma emberének sorsát példázták, annak minden nyomorúságával egyetemben. Ennyi elég is volt neki az árvízből...
Másnap összefutott egy idős emberrel, aki megváltoztatta az életét. A lesnél találkoztak, alkonyatkor. Az öreg vadászni akart, ő aludni. Két hálóhelye is volt. Az egyik egy etető volt az érparton, a másik ez a les. Mindkettő fedett volt, mindkettő védelmet nyújtott a szél, s az eső ellen. Az öreg, amint ránézett, rögtön átlátta a helyzetet...
— Jobb lakást is találhatott volna — mordult rá köszönés helyett.
— Ez jutott — vonta meg a vállát. — Ezzel kell beérnem...
— Télen kicsit huzatos lesz...
— Olyankor behúzódom a városba. Tudja, ott mindig akad valami meleg hely, aztán végszükségre ott a szálló. Három is üzemel a környéken...
— Három is...
Az öreg fennhangon nem mondta ki, de valahogy érezni lehetett ebből a suta mondatból a kérdést, miből élsz? S az ítéletet is: lopni jársz, vagy csak kéregetni. Persze lehet, csak túl érzékeny volt. De akkor ott úgy vélte erre a kérdésre felelni kell. — Tavasztól őszig eltart a határ. Amikor ritkulnak az éjszakai fagyok, már itt vagyok. Tudja, van egy német katonai hálózsákom. Abban éjszakázom. Van úgy, hogy a bajszomra ráfagy a dér reggelre, de megszoktam már. Fontam magamnak vesszőből egy tapogatót. Azzal járom körbe a tavakat és a laposokat árvíz után. Olyankor halat eszem hallal. Néha viszek be a városba. Vannak jó ismerőseim, régről. Ők néha adnak ezt azt a halért. Aki ma is megismer, annak megpucolva viszem, sok gondja ne legyen vele, s ott nem is kérek semmit. Kapok, amit kapok. Néha a jó szó is elég, néha megfürödhetek. Meleg vízben, mert azt nélkülözöm itt leginkább, de volt olyan is, mikor elkapott a láz, hogy ott maradhattam, még fel nem épültem újra. Aki már elfeledett élőhalat kap tőlem szabott áron. Azért veszek néha kenyeret. Egy-egy nagyobb víz után még spórolni is tudok. Aztán a gombák. A gévával kezdem, mert az csak egész fiatalon jó. De ahogy telik az esztendő, jön sorra a többi. Van itt egy juhász. Vele üzletelek. Halat is gombát is adok túróért. Tudja milyen jó egy-egy nagyobb szelet csiperke juhtúróval kisütve? Hármat megeszik belőle az ember és eltelt, mint a duda! Nem is fér több bele. És persze a gyümölcsök! — mosolyodott el. — Van itt egy pár tanya. Némelyik még áll, de a legtöbbnél csak a fák maradtak, s a romok. De akad itt meggy, cseresznye, körte, barack, szilva, bár a legtöbb csak fosóka, de némelyik igen édes, s persze szőlő is. Nem is hinné, milyen szívós fajták. A gazdájuk eltűnt rég, tán az emlékét is elfeledték, de a kertben két-három tőke túlélte. Metszeni nem metszette azokat senki, felkúsztak a romokra, a fákra, a kútágasra. És termenek. Évről évre. Egy helyütt fehér szőlő is akad, de a többi mind fekete. Ősszel, míg a fagy le nem veri a fürtöket, gyakorta csemegézek belőlük. Azt szeretem a legjobban, amelyik a kútágasra kapaszkodott fel...
Az öreg elgondolkodva hallgatta a felsorolást. — Aztán hús jut-e az asztalra?
— Maga vadász — komorodott el —, most valljam be, hogyan dézsmálom az állományukat?
— Nagyon nem ritkította meg annyi szent, mert látszatja nincs.
— Ha megkívánom, fogok egy nyulat, vagy egy fácánt. Mást nem igen. Egy őzet egyedül nem tudok megenni. Vendéget nem fogadok, így aztán megelégszem az apróvaddal. De azt is csak sátoros ünnepkor.
— És a tanyák? Van, amelyik évek óta ott áll, s felé sem néz senki...
— Azoknak mind elhordták már a tetejét, s elvittek mindent, mi mozgatható volt. Ami még áll, azt néha napján felkeresik.
— Miért nem ott húzza meg magát?
— Mert az valakié. Tele van mások emlékeivel. Egyszer ott aludtam bent a Fűrész-tanya tornácán. Tudja, amelyik az érparton áll. Soha olyan rossz álmom nem volt. Egy nő kísértett. Ott fürdött az érben. Nem tudom mi történt vele. Egyszerre csak sikoltozni kezdett és én felriadtam. Ott maradtam, mert hideg volt az éjszaka, és esett az eső. De amint elaludtam, visszatért az az elátkozott asszony. Reggel első utam a "Barackosba" vezetett. Innom kellett a nagy ijedségre. A pultostól tudom, hogy nem sokkal a háború után vízbe fúlt ott egy asszony. Az öreg Fűrész Jóska felesége. Mondják, a férje keze is benne volt a dologban, mert az asszony csalta valami patikussal. Mit mondjak? Nem hiányzik nekem a más emléke, elég megküzdenem a sajátommal.
— Van itt egy tanya. Februárban halt ki belőle a tulajdonos. Nem maradt utána senki. Töltse ott a telet. Aztán majd meglátjuk... — Az öreg ezt úgy félvállról mondta, mintha az egész dolog nem is érdekelné, mintha semmi köze nem volna az egészhez. De mégis. Érezni lehetett, hogy valamiért fontos az a tanya. Fontos, hogy szét ne hordják a télen...
— A magáé?
— Papír szerint még nem, de ha meg lesz a hagyatéki tárgyalás, csak rám marad.
Közben rájuk esteledett. Ott álltak a les alatt, két árny az éjszakában. Egyikük sem szólt. Mindketten más-más világba merültek el, más emlékek súlya alatt hajlottak. A kimondatlan kérdés ott feszült közöttük. Végül a vadász törte meg a csendet...
— Tudja, más emlékek is kísértenek itt, a tanyavilágban...
Akkor hirtelen rádöbbent, ő is elhozta ide a saját nyomorúságát. De baj ez? Hisz szépen megfér itt a többivel. Egy titokkal több. S ha végül mégis feljut majd egy sárgás-zöld levéltutajra, hogy azon suhanjon át a Styx-folyón ő nem hagy itt holtakat, s más rémségeket kísérteni, de nem ám. Csak egy alak, egy árny marad utána, tapogatja a halakat, szedi össze a gyümölcsöt, gombát, s olykor-olykor dúdolgat magában rég kihűlt tábortüzek elenyészet maradványainál. — Hol nap este — mondta aztán —, még alkonyat előtt ott leszek a tanyán.
— Tehát nem tévedtem, mégis csak maga volt?
— Hordtam oda halat — felelte elmélázva. — Ilus néninek. — A vadász csak bólintott, mire úgy érezte, folytatnia kell — Megpucolva. Jó szóért, rántott csirkéért, sült krumpliért.
— Maga vágta fel a fát, darált a csirkéknek, segített a ház körül.
— Amit lehet, megtettem.
— Miért nem maradt? Ilus néni jó szívvel vette volna. Beszélt róla.
— Mert azt nem lehetett. — Ennyi válasznak kevés volt, de faggatózni nem lett volna értelme. A vadász egy darabig még állt a sötétben, mintha valami láthatatlan erő tartaná fogva, de már érződött menni készül. Aztán elköszönt. Ő pedig felmászott a lesre és azt gondolta, az öreg rá vadászott itt, nem másra. Vele akart találkozni. El akarta rendezni a tanya dolgát. Ezen töprengett egészen addig, míg végül el nem aludt.
Hajnalban kelt, lement az érpartra. Volt ott egy varsa a víz alatt, jól elrejtve, ne láthassa se halász, se természetvédelmi őr, se más. Azt felnézte. Három jó tenyérnyi kárász lapult benne. Épp reggelire való. Tüzet rakott hát, nyársakat vágott, s amíg leégett a fa megtisztította a zsákmányt. Parázson sütötte meg a halat, s jóízűen elfogyasztotta. Addigra a nap is magasabban járt már, s kezdett az idő melegedni. Ismét megrakta a tüzet, majd levetkőzött és belecsobbant az ér vizébe. Úszott egyet, majd a túlparti homokos részen kimerészkedett a vízből, s alaposan ledörzsölte magát homokkal. Amikor tehette, így tisztálkodott. Egy könyvben olvasta. Az indiánokról. Nem tudta igaz-e, de kipróbálta. Aztán meg, kit érdekelt már, hogy egykor régen a dakoták így mosdottak-e, neki bevált, s ez volt a lényeg. Fejest ugrott az érbe. A hideg víz csípte a bőrét. De akkor valahogy ez is jól esett. Visszaúszott a tábor helyére, kikapaszkodott a magaspartra és leheveredett a tűz mellé. Hagyta, hogy a nap szárítsa meg. Tavaly ezt nem tehette volna. A szúnyogok végett. Annyi volt belőlük, az eget is elsötétítették. De ezen a nyáron még nem kerültek elő. Halott valami magyarázatot a "Barackosban" a korán jött melegről, mely kikeltette a lárvákat, de aztán, hogy visszafagyott az idő, ami kikelt, éhen is veszett, mert a hideg vízben nem talált élelmet magának. Hitte is, nem is, de ez sem számított. A fontos, hogy egy-egy fürdés után nem kell számbavenni a csípéseket, s nem kell vakarózni sem. Persze a világon semmi sem tökéletes, mert ahogy magasabbra hág a Nap az égen, előkerülnek majd a böglyök, akiket nem ritkított meg téltábornok visszatérte, de addig még lehet élvezni egy kicsit a reggeli sugarakat.
Délben felkereste a juhászt. Nem mintha botolni akart volna valamit. Nem. Most épp semmije nem volt, mit elcserélhetett volna. Hírekért ment. Pletykákért. Olyasmiért, amit a "Barackosban" nem tudhatott volna meg. Hanem azért hiába, mert a juhász elvolt a városban, a nyájat a fia terelgette. Oda se ment. Minek. A fiú fülében mindig ott a fejhallgató, s valami eszement zenét hallgat állandóan. Utálja a juhot, a legelőt, s ilyenkor tán az egész világot, s ha egyszer összeszedné a bátorságát talán ellent is mondana az apjának. Most azonban kinn a legelőn, tűz rá a Nap, Bruce Dickinson üvölt a fülhallgatójából. Ilyenkor nem lehet hozzá szólni. Maradna tehát a "Barackos", de ott inni is kell valamit, s most azt nem lehet. Vállat vont tehát s leballagott a folyóhoz. Hátát az öreg fűznek támasztotta, s onnan nézte az elfutó örvényeket. S ahogy követte őket, lassan, szinte észrevétlenül álomba merült.
Késő délután riadt fel. Az álom ott lebegett előtte, ha akarta volna meg is ragadhatja, de hagyat elillanni. Így utólag visszagondolva rá kellemesnek tűnt, s a szép álmok mostanában elszomorították. Arra emlékeztettek, amit elveszített. Visszaballagott a leshez. Lesétált a kiszáradt csatornába, s a híd alól előkotorta hátizsákját. Mindene abban volt. Az idén, a szárazságnak hála, ott tarthatta lenn a füzekkel, rekettyével benőtt csatorna mélyén a híd alatt. Bezzeg tavaly! A csatorna nem bírt a vízzel, s még a les alatt is tocsogott a rét. Akkoriban más rejtekhelyet kellett keresnie. Ilyen jót persze nem talált. Egy ideig az öreg tölgy ágai közé kötözte fel a cókmókját, de félt, hogy valaki kifigyeli, s inkább vitte magával. A rekettyés, szemben a Pitti-tanyával, egy ideig szintúgy megtette, aztán a tanya romjai közt lelt menedéket. De azért egyik helyben sem bízott úgy, mint ebben a rég elfeledett, benőtt kis csatornában.
Alkonyodott mire a tanyához ért. A vadász már várta.
— Nem hittem volna, hogy eljön...
Ő sem hitte. Egész nap azon eszénkedett, mi keresnivalója volna itt? Miért borítaná fel az életét? Hiszen jó így neki. Nyáron eltartja a határ, télre meg behúzódik a városba. Akkor sem él kegyelemkenyéren. Dolgozik. Fát vág, havat lapátol, bevásárlásokat intéz, néha állatokra vigyáz. Kutyákra, macskákra, hogy a gazdik nyugodtan elutazhassanak. Hiába, a régi barátok is jók valamire. Egyszer-egyszer meglesi az asszonyt. Messziről, vigyázva, hogy észre ne vegye. Ilyenkor azt nézi, boldog-e, de soha oly közel nem merészkedett hozzá, hogy lássa az arcát. Utána rendszerint kimegy a temetőbe. Nézi a sírt, a sírt hol a jövője nyugszik. Mostanában már nem szokott sírni. Néha ugyan megcsillan a szeme — csak izzad, ahogyan Nelé Sienkiewicz művében — de semmi több. Ilyenkor nem tud mit tenni, vágyik vissza, vissza a vadonba, hol eltartja a határ. Volt úgy, hogy a sír mellett aludt. A nehéz katonai hálózsák jó szolgálatot tett neki. Nem fázott, holott reggelre behavazta a tél. Nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára. Fejét a kopjafának támasztotta, úgy szenderült álomba. Mintha a gyerek mellett feküdt volna. Nem lenn a föld alatt, nem a koporsóban. Nem. A régi hálószobájában, a nagyágyban, mint egykor régen, amikor még boldogok voltak, és amikor azt hitték, mindez örökké tart. Aztán reggelre kelve fehérgyászt öltött a világ, s ő azon a télen már nem ment ki a temetőbe. Olyannak akarta megőrizni a sír képét, ahogyan akkor látta. Szépnek, tisztának, hófehérnek. De ez régen volt, időtlen időkkel ezelőtt, amikor az a másik világ, mit otthagyott, ott a feleségének, a barátoknak, a szülőknek még jóval közelebb állt hozzá. Azóta megszokta az új ritmust. Nem tartozott senkihez és nem tartozott senkinek. Csak élt. Nem a mának, nem a múltnak, nem a jövőnek, csak úgy egyszerűen, bele a semmibe, mert "élni kell az életért". S most ezt borítaná fel? Ugrana bele valami különös kalandba egy öregember kedvéért? Ilus néniért nem tette meg. Nem, mert félt, félt, hogy hozná magával a múltat, a keserűséget, s megkeserítené vele az öregasszony életét. Tavasszal persze első útja a tanyára vezetett. Hiába. Nem volt ott senki és semmi. Nem találta a tyúkokat, a kutyát, de még csak egyetlen macskát sem. Rossz szájízzel ment a "Barackosba". Ott aztán megtudta: előérzete nem csalta meg. Ilus néni február 25-én, épp a születése napján távozott az élők sorából. Akkor ott a "Barackosban" sokat ivott. Szinte túl sokat. Aztán leballagott az öreg fűzhöz, és elképzelte, milyen tutajon szállhatott az öregasszony lelke. Úgy vélte, a sárga-zöld levélkék túl egyszerűek lennének neki...
— Én se hittem volna, hogy eljövök — mondta végül.
— Akkor miért? — kérdezte a vadász.
— A kíváncsiság hajtott. — felelte — Meg akartam tudni, mi végre? Miért ajánlja fel nekem a tanyát? Meg aztán, mi köti Ilus nénihez?
— A kíváncsiság? — a vadász elmosolyodott. — Engem is hajt. Ilus jó asszony volt, én meg az adósa vagyok, s most már az is maradok. Hanem elég legyen egyelőre ennyi. A többiért meg kell dolgozni...
— Mit vár tőlem?
— Rendet. Csak ennyit. Áram már nincs. Kikötötték, de a tanya amúgy lakható. Az eszközök itt vannak. Megvan a köves daráló, a kemence, a kerti szerszámok, a balta a fejszék. Megvan minden. Hátul az ólak is. Ha akar, szerezhet csirkét. De az nem fontos. Viszont aszalhat télre gyümölcsöt, mezgerelhet kukoricát, ha segít a vén Stefánnak behordani a szénát, meg a szalmát tán kaphat egy zsák búzát is — sorolta. — Megegyeztem a társulattal. Van a kert mögött egy csatornájuk. Ha kipucolja innen a Csonka-hídig, a gally, s a fa, ami kijön belőle a magáé. Azzal két télen is kifűtheti a tanyát. Van itt két viharlámpa, s tíz liter petróleum. Ez az én ajándékom. Ha beosztja, kitart tavaszig. Aztán visszahoznám Bundást. Neki gondját kell viselnie. Jó kutya. Idegentől nem fogad el ételt, s vigyáz a házra is, míg maga beszerzőkörúton jár, vagy árut visz a városba...
Még sokáig beszélgettek, alkudoztak, holott a megegyezés már akkor megszületett. A kíváncsiság miatt persze. Mert akkor már mindketten úgy vélték, valami különös szál köti őket egybe, valami megmagyarázhatatlan közös folt a múltból, vagy a jövő távoli, és talán soha be nem váltható ígérete.
Akkor este, amikor a vadász elment, a tornácon aludt. Benn a sarokba a hátsó szoba mellett, az istálló zárt ajtaja előtt. Ha kísértetre számított, csalódni kellett. Éjjel nem háborgatta senki és semmi.
Másnap berendezkedett a konyhában. A szobát, ahol Ilus néni lakott alaposan kiszellőztette, majd szépen kitakarította. Nem akarta ott aludni. Tisztaszobának szánta. A hátsó szobácskában raktárt rendezett be magának. Úgy tervezte a polcokon lesz hely az aszaléknak, a befőttnek, a lekvárnak, mert ha itt van, hát felkészül a télre. Dél is elmúlt már, mire mindent elrendezett. Bezárta a házat, a hátára kanyarított egy zsákot és elindult sorra venni az elhagyott tanyákat. Délután egy félzsáknyi meggyel a hátán baktatott visszafelé az úton, amikor megállt mellette egy piros opel. — Látom, gyűjtögetünk — hajolt ki az ablakán Pisti, a nyugdíjas rendőr.
— Hosszú lesz a tél — felelte miközben maga elé helyezte a zsákot.
— Tőlem is lehetne. Holnap hattól szüretelünk. Gyere el, segíts. Hat sort akarok megszedni, a jobbikból. A másik később érik. Egy héttel vagy kettővel. Azt nem viszem el, abból szedhetsz annyit, amennyit csak akarsz. A piacra is vihetsz belőle. De hatra ott légy a meggyesbe...
S így röpült el a nyár. Egyik munkából a másikba esve. Rendbe hozta a hombárt, a kukorica kast, hátul az ólakat. S egyszerre csak azon vette észre magát, hogy csirkékről, malacról álmodik. S az istállót fürkészi, elférne-e benne egy tehénke. Aztán kinevette magát — Látod Bundás — dugta a kutya pofájába az orrát — Csak igazuk van azoknak a tudósoknak, a munka a végén még emberré tesz. Már álmodozom. Ha nem vigyázok, még asszonyt is álmodom magamnak...
A kutya úgy nézett rá, mintha értené minden szavát. Mintha értené és helyeselné. — Vágyol egy gazdaasszonyra, mi? — komorodott el. Megértem én, hogy ne érteném. De te is érts meg engem. Aki egyszer leforrázta a kezét tejjel, az a tehenet is kesztyűben feji...
Bundás boldog örömmel nyugtázta ezt is, ő meg azon vette észre magát, hogy megint csak tehénre gondol. — Egyszer talán lesz is. — állt fel az állat mellől — S tán asszony is — fűzte hozzá —, mert ez az élet rendje. S ha az ember elkezd maga körül rendet rakni, tán belül is rendeződni kezd.
A meggyszedés nyitotta a sort. Az öreg Stefán is ott volt. Ott volt és figyelt. Aztán mivel elégedett volt, elhívta szénázni. Az öreg egy két kilométeres szakaszon kaszáltatta a töltést, s miután a fű megázott, forgatni is kellett. Ő pedig helytállt derekasan. Forgatott, majd két napra rá pakolta a pótkocsin a kisbálákat, s nem maradt le, bár ketten is dobálták neki. Részben a kazal is az ő keze munkáját dicsérte. Amikor végeztek a vén Stefán kezet rázott vele — Jöhetsz fiam aratáskor is. Segítesz hombárba rakni a búzát, behordani a szalmát. S aztán számítanék rád, ha ássuk a krumplit. S ha mindezzel megvagyunk, adok két mázsa búzát, s ugyanannyi krumplit, a kukoricából meg letörheted a két szélső sort még a kombájnolás előtt. Legalább nem árválkodik üresen a kas...
Így esett, hogy hosszú évek óta először volt hol laknia...
Azt bizonyos október eleji napot a folyóparton kezdte. Nézte a vizet, a távoli hegyeket, és arra gondolt, talán jobb lenne visszafordulni. Jobb lenne hagyni a hombárt, a kast, a házat, benne a saját maga által főzött lekvárral, az aszalt gyümölcsökkel, hagyni mindent és elmenekülni. De tudta, aki elől menekülne, úgy is vele tartana. És persze ott volt Bundás. A kutya immár visszavonhatatlanul hozzátartozott. Együtt járták a határt. Mióta is? Tán aznap tartott vele először, amikor szénát forgatni ment a vén Stefánhoz. Baktattak a töltés felé. Ő szép lassan, mert a munkára csak a harmat felszállta után kerülhetett sor, Bundás meg vidáman csaholva, hol előre rohanva, hol lemaradva. Már látszottak a hullámtéri fák, amikor megállt és zordan a kutyára nézett: — S a házat ki vigyázza, komám?
Bundás erre csalódottan vakkantott, majd visszafordult, s elkocogott. Ő hosszan nézett utána. Azt várta, hogy később majd megáll, visszafordul, de nem, semmi ilyet nem tett. Csak ment egyenletes sebességgel, míg el nem tűnt a csatorna mögötti kanyarban. Biztos volt benne, hogy haza megy. És így is lett. Aztán másnap reggel ugyanígy vele tartott. De elég volt rászólni, és már futott is a házat vigyázni.
Nem Bundást nem hagyhatja cserben. Ha másért nem, a kutya miatt maradnia kell...
A vadász este érkezett. Alaposan körül nézett, s csak aztán lépett be a konyhába. — Jó estét — köszönt illendően, miután belépett a félhomályba.
— Elégedett? — kérdezte köszönés helyett, miközben meggyújtotta az egyik viharlámpát.
— Mennyi petróleum maradt? — ütötte el a választ a vadász...
— Most gyújtok lángot először. Nyáron nem kellett. Mostanában meg elvagyok a tűz fényénél. Kicseréltem az ajtót a kályhán. S ha ez is kevés, van egy fejlámpám. Pistától kaptam, ő meg valami hegymászó barátjától...
— Hallom sokat dolgozott a nyáron...
— Ezen magam is meglepődtem. Korábban azt hittem, a lustaság vett rá erre az életformára, most látnom kellett, életemben nem loholtam, ténykedtem ennyit, mint épp ezen a nyáron...
— Megbánta?
— Nem. Ha mindent végiggondolok, talán nem vágok bele. De így, már örülök neki, hogy rávett.
— Marad télire?
— Felkészültem rá, s tudni szeretném: mit érek. Van kukoricám, ehetek puliszkát, a hombár félig tele búzával, s kenyeret sütni is megtanultam. Lenn a veremben akad krumpli, répa, káposzta, némi zeller, fekete retek. A szobában pedig annyi aszalék, melyen egy hadsereg is kitelelne. A fának még híja van, de télen is kell valamit kezdenie magával az embernek. És ami a legfontosabb. Bundást sem hagyhatom cserben.
— Vannak már tervei?
— A határban most aratják a kukoricát. Ha tele tudom mezgerelni a kast, tavasszal szerzek két malacot. Tervnek ennyi elég is...
— Ennek örülök...
— Most már csak egy kérdés maradt: miért bízta rám a tanyát...
— Nem bíztam én magára semmit. De majd megérti. Be kell jönnie a közjegyzőhöz. A jövő hét pénteken. Akkor lesz a hagyatéki tárgyalás...
— Miféle tárgyalás...
— Az Ilus nénié.
— De hisz még a télen meghalt. Akkor nem tartottak tárgyalást?
— Tartottak. Fel is olvasták a végrendeletet. A tanyát magára hagyta az öreglány. De volt egy feltétele, hogy rendbe hozza és felkészül a télre. Én lettem a végrehajtó. Engem bíztak meg, hogy elmondjam magának. De tudtam, ha csak úgy közlöm az egészet, maga megriad, és elmenekül.
— Még így is elfuthatok...
— De nem fog. Attól sokkal többet változott a nyáron.
Felnézett. Akkor ott lassan kezdte felfogni, mi is történt. Nem, nem a nyáron változott. A változás évek óta érett benne...
— Emberré váltam — mosolyodott el kényszeredetten, aztán a vadászhoz fordult — Miért? Miért pont rám hagyta a tanyát?
— Senkije sem volt. Maga pedig öt éven át segített neki. Fát vágott, vizet hordott, kukoricát darált, vigyázott az aprójószágra, amikor Ilus néni nagy ritkán odavolt. Ennyi akár elég is lehetett, de nem ezért tette. Nem bizony. A fiára emlékeztette. Az egyetlen fiára, aki tán még a maga születése előtt lékbeereszkedett...
Janó is ilyen kivert kutya volt — magyarázta nekem, amikor megkért, hogy intézzem a dolgait. A lelkemre kötötte, nehogy elriasszam. Tudja Janót elhagyta a felesége, és vitte magával a két gyereket. Ezt még talán elviselte volna. Hanem az új férj részegen neki ment egy fának. Ők ketten túlélték, de a gyerekek... Janó akkor nyáron éppúgy élt, mint maga. Hazajött, de még sem. Járta a határt. Hol itt, hol ott bukkant fel. Néha hozott halat, néha hazament az anyjához, fát vágott, vizet hordott. Ilus akkor fiatalabb volt, türelmetlen is, be akarta parancsolni a fiát a házba. De Janó nem maradt. Aztán az egyik este csúnyán összevesztek, s a fiú nem jött többet. Más világ volt akkoriban. A városokban nem volt szálló, volt viszont közveszélyes munkakerülés. Janó oda nem mehetett. Otthona nem volt. Amikor őszre fordult az idő, egyre nehezebb dolga lehetett. Néha még látták. Aztán nem sokkal karácsony előtt megtalálták a ruháit szépen összehajtogatva a rév mellett, ott ahol nem fagyott be a folyó. A teste máig nem került elő...
— Erről nem tudtam...
— A "Barackosban" elmondták volna, ha kérdi, de nem kérdezte. Ilus nénit a fiára emlékeztette. Magát is elhagyta az asszony, s a gyerek is odalett...
— Nem vagyok a fia...
— Ha az ember tartozik, törlesztenie kell, nincs választása. Szegény Ilus úgy vélte, az ég küldte magát, hogy még ebben az életben letudhasson valamit a tartozásból, melyet teljesen leróni úgy is lehetetlen. Engem kért meg hogy segítsek, mi mást tehetett volna. Egyedül bennem bízott. Tudta, én mindent megteszek, hisz én meg neki tartozom. Így aztán két adóság rendezéséhez is segítséget nyújtott. Ilus békében halt meg, s ebben én is megnyugodhatok...
Mély csend telepedett a konyhára. Egyikük sem szólt, csak nézett maga elé mélán. Aztán a vadász felállt. — Nekem mennem kell, magának maradnia. A tanya most már a magáé. Gondot kell viselni rája. Pénteken majd találkozunk a közjegyzőnél, és elintézzük a formaságokat. — azzal indult az ajtó felé. Ő felállt és kikísérte. A kapuban kezet ráztak. Aztán mindketten indultak a saját dolguk után...

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Regisztrált:
2011-08-17
Összes értékelés:
108
Időpont: 2011-10-22 09:44:32

Kedves Marietta!

Ezeket a történeteket valós emberek életéből raktam össze. Néha két-három esetet gyurtam össze, néha csak a címszereplőre összpontosítottam. Itt is hasnolóképpen jártam el. Csakhogy attól a perctől kezdve, hogy megformálok egy történetet, az önálló életre kell. Így történt itt is. És persze úgy döntöttem, hogy folytatom. Még nem tuom, hány részlet akad a történetben,. Most még egy körvonalazódik. Ha lesz több is, más címet adok nekik. Egyelőre e körben jön majd a következő is...

Köszönöm, hogy itt jártál és kösz a biztatást is.

G.
Szenior tag
Regisztrált:
2009-01-04
Összes értékelés:
8286
Időpont: 2011-10-19 17:41:19

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *

Kedves Géza!

Gondolatok sokasága cikázik a fejemben, most, hogy elolvastam írásodat. Részletesen leírtad, hogyan lehet talpon maradni, nem elkallódni akkor sem, amikor nincs otthon, nincs, nem maradt semmi. Olvasva a művet, az is itt motoszkál bennem, a vágy embernek maradni mindenáron. Tenni érte, hiszen anélkül nem megy, nem mehet. Egy szalmaszálat megfogni, és nem azt írom belekapaszkodni, hiszen eszébe sem jutott. A tervek, és azoknak a megvalósítása .... Tisztában vagyok azzal, ritka az, amikor így sikerül. Tisztában vagyok azzal is, sokan nem is törekednek rá. Talán, ami még hihetőbbé teszi, egy ismerős, aki jelenleg 56 éves, a semmiből, a niuncstelenségből képes volt felkapaszkodni, és egy ággyal, elkezdte úgy 50 évesen. Igen , meglehet csinálni. Van rá példa.
Olvasnám még tovább, mert érdekelne , mit valósított még meg abból amit elképzelt. Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel:Selanne

Legutóbb történt

T. Pandur Judit alkotást töltött fel Holland hazugság 3. címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Lumba és az oltás című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (10.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (9.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (9.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (8.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (8.) című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (7.) című alkotáshoz

Susanne alkotást töltött fel Bennünket sem került el címmel

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A lajtorja (6.) című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) [...és nincs] című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A szívek kövein címmel a várólistára

Susanne bejegyzést írt a(z) Holnapokon át című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

Susanne bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Kankalin alkotást töltött fel Tibor napján címmel

Ötvös Németh Edit alkotást töltött fel a harmadik fiú címmel a várólistára

Ötvös Németh Edit bejegyzést írt a(z) rakoncátlan automata című alkotáshoz

Alkonyi felhő bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Tavaszi lidérke című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) A Csalitos csoportban című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 2. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Robival az élet... című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

gleam bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)