Csak ment-ment a végtelen úton. Mióta is vándorolt már? Nem tudja megmondani, de időközben haja deres lett, szakálla a hasát verdeste, háta meggörnyedt, lába egyre reszketegebbé vált. Már nem is látta tisztán maga előtt a célt, de arra emlékezett, hogy mennie kell, nem adhatja fel. Egy romos vár mellett haladt el, a hajdani virágzó élet, harcok, szerelmek, bánatok egykori helyszíne most üres, kihalt. Úgy érezte, itt az ideje, hogy fáradt, elcsigázott teste lepihenjen. Csak a teste, mert lelke már régóta nem talált megnyugvásra. A vár mellett csörgedező patakra lett figyelmes. Kezét belemártotta, szájához emelte, ekkor csapta meg orrát a szörnyű bűz. Jobban szemügyre vette a patakot, és látta, furcsa gőzök szállnak belőle, a pusztulás hírnökei. Letelepedett a fal mellé, de az egyre erősödő zajjal omlani kezdett, kénytelen volt felugrani, már amennyire bírt. Hirtelen felvillant előtte a vár fénykora, hatalmas lakomát látott, részeg embereket trágár szavakat kiáltozni, sürgő-forgó szolgálókat, csontért könyörgő kutyákat. Aztán egy őrjöngő várúr alakja úszott el a szeme előtt, aki botütésre ítélte jobbágyát, mert az megtagadta az engedelmességet. Majd hallotta a szerencsétlen jajgatását, amint az ütések csattognak a hátán. A következő kép a bakó volt, amint lecsapja ugyanannak a jobbágynak a fejét. Odébb kell állnia, nem maradhat ezen a helyen, ahol minden egyes légvétellel a halált szívja magába. Elindult az országúton, nehézkesen, botjára támaszkodva, mikor valamibe belerúgott. Lehajolt, hogy közelebbről megnézze, mert már látása is gyöngült, ám iszonyodva dobta el, miután felismerte. Az emberi koponya torz vigyorral gurult le a lejtőn.

Tovább folytatta útját. Egyre jobban elfáradt, néha már minden összemosódott előtte, alig érzékelte, hogy egy erdőn halad keresztül. Apatikusan meredt előre, először észre sem vette a távoli nyöszörgést, de a kétségbeesett fájdalomkiáltás egyre erősödött. Gyermekek, fiatal lányok fetrengtek a földön, arcukat görcsbe szorította a kín, ruhájuk cafatokban lógott rajtuk.
- Mit csináltok itt?- kérdezte döbbenten.
- Menekülj, elkapott minket a kór, fuss innét, amilyen gyorsan csak tudsz!-válaszolták.
De ő szeretett volna segíteni, ezért tovább faggatta a lányokat:
- Mi bajotok van? Mitől néztek ki ilyen rémesen?
A lányok azonban csak ezt hajtogatták:
- Menj innen, amíg nem késő, mert különben szörnyű kínban lesz részed. Rajtunk már nem segíthetsz, mentsd magad!
Mit tehetett hát? Otthagyta a szenvedőket és bolyongott tovább. Elérkezett az éjszaka, majd újra nappal lett, aztán ismét éjszaka. Ekkor érkezett a városba. A Főtéren ott állt a hatalmas, kőfalú ház, ablakából barátságos fény hívogatta. Belépett, az előtérben szökőkút, különféle növények, diffenbachia, filodendron, narancsfa fogadták. Apró macska dörgölőzött a lábához barátságos nyávogással. Hát itt van végre, megérkezett. A szobában pattogó tűz, terített asztal, kényelmes ágy, számítógép, plazmatévé. Leült, evett pár falatot, s már érezte is, hogy erőre kap. Háta kiegyenesedett, haja újra hollófeketévé vált, lába izmos, fiatalos lett. Annyi megpróbáltatás után révbe ért. Nem kell több szenvedést látnia, nem kell az emberek nyomorúságában részt vennie.
Itt fog élni ezentúl.

Már jó pár hónapja lakott a házban, mindene megvolt, a városlakók is befogadták, mégis úgy érezte, valami hiányzik. Hogy mi is? Hát a vándorlás, látni emberi sorsokat, osztozni fájdalmukban,még akkor is, ha nem mindig tud segíteni.