Három ok szülte ezt a kis írást, ami önmagában képzavar. Az ember csak áll és megkísérli elképzelni, amint az okok vajúdnak. Nehezen megy, és ezzel már ki is lőttük az elsőt. A második nem is annyira ok, inkább felszólítás: írjak rövidebben. Na, ez az ami eddig soha össze nem jött. Most sem igen fog, mert ha ennyi mellébeszélés helyett a történetet mesélem, már a végére is értünk volna. A harmadik a döntő és a legegyszerűbb, Selanne Mutatvány c. írását olvasva eszembe jutott az alujáró, az üres kalap, s mögötte a férfi.

A magyar nyelv csodálatos, de még csodálatosabb az a gondolatvilág, melyben fogalmaz. Itt vannak mindjárt az időhatározóink. Mondhatjuk például: a kilencvenes évek közepén, vagy régebben, vagy akkoriban, és akad még számtalan lehetőség. De fogalmazhatunk úgy is: a Kolibriben (ami egy étel bár a buszmegállónkban) kétszáztíz forint volt egy dupla sajtburger, a szimpla hamburger pedig mindössze százhatvan. Ez is kormeghatározás, olyan mintha azt mondanánk, a kilencvenes évek második fele, vagy 1996 körül. Akkoriban esett meg velem, hogy le kellett utaznom a fővárosba. A dolog itt sántikálni kezd, mert a fővárosba a sors kiszámíthatatlan és kissé nehézkesen érthető, bár könnyen magyarázható szeszélye folytán mindig felutazik az ember. Ez is amolyan nyelvi lelemény. Számos hely van az országban, ahonnan tényleg felmegyünk Pestre, de történetesen onnan, ahonnan én indultam, lefelé kell menni, méghozzá közel száz métert.

A városba érve számtalan dolgom volt. Ezeket sorra vettem, s mindig ugyanott, ugyanazon aluljáróban haladtam el, egy kissé kopottas öltönyben üldögélő alak mellett, aki egyetlen szó nélkül bámulta a maga elé tett üres kalapot.

Talán négyszer, ötször jártam arra. Az egyik bódéban nemcsak hamburgert, de sült kolbászt, csirkét, hurkát, oldalast is árultak, volt hozzá cseresznyepaprika és mustár. S mint később kiderült, ezen felül még babgulyás és sült krumpli. De ez végül is mellékkörülmény. Gyermek és ifjúságom világának lacipecsenye-sütőit idéző hangulat miatt döntöttem úgy, hogy aznap még a vonatindulás előtt ott ebédelek.

A kalap akkor is üres volt. Még egy cigarettásdobozt sem dobott bele senki. Ugyanakkor bennem megszólalt a kisördög: Biztos raktak bele, csak a fickó mindig elteszi. Szinte láttam is, amint sunyin kikapja a kalapból az aprót, s a nagy néha belecsöppenő bankót. Körülnéz. Lemondón, mert azoktól, akik előtt így lebukni kényszerül, már nem remélhet semmit, zsebébe gyömöszöli a pénzt, és ül tovább bambán bámulva előre.

A kép brutális és lesújtó. Nem adtam vissza minden részletét, egyfelől mert nem lehet; másfelől, mert ha más megvilágításba helyezem, mindjárt érthető lesz miért is festettem: éhes voltam. Klasszikusokat idézve: "nem kicsit, nagyon". Az éhes ember pedig ingerült, és rossz színben látja a világot. Minél éhesebb, annál inkább. De az oldalas nem csak külalakban, de belbecsben is idézte azt a régi világot. A paprika kellemesen csípett, a mustár enyhén savanykás volt, és persze semmi erő nem maradt benne. Viszont hárman jól kiegészítették egymást. Mire végeztem a hússal, már mosolyogni is tudtam. És még várt rám egy adag kolbász, s rántott csirkecomb. Majd háromnegyed órámba telt, mire mindent eltűntettem. A csontokról leszopogattam a húst, bekaptam az utolsó darab paprikát (amiért fizettünk, abból semmit nem hagyunk!), s közben néztem az üres kalapot. Az szűk óra, amit ott töltöttem semmiképp nem tekinthető reprezentatív mintának, de az bizonyos, hogy ez alatt az idő alatt kalapba nem került semmi. Nekem viszont a sors kifürkészhetetlen és az adott esetben semmivel sem magyarázható szeszélye folytán maradt egy ezresem. Pont egy ezres. Arra számítottam, hogy abból megihatok néhány sört; egyet még a bódénál, az elfogyasztott pompás ebéd megkoronázásaként, egyet a pályaudvaron, ott vehetek még kettő a vonatra, aztán otthon rohanni kell a buszhoz, de ha hazaérek, beugorhatok a kocsmába, s marad még pontosan két sörre és két rövidítésre való, s a pénz felét még így is haza vihetem. (Akkoriban Jóska bá egy sör és egy feles után még visszaadott a százasból. Ez is időhatározás, két szempontból is, egyrészt: mutatja a kort, melyben még ennyit ért a százas, s persze tanúsítja: akkoriban jobb idők jártak.) A dologból azonban nem lett semmi. Arra gondoltam ugyanis, itt kerülgettem egész nap ezt a fickót, tele zsebbel, előtte pedig ott az üres kalap. Mi lenne, ha fordítanánk a dolgon? Mi lenne, ha nem italra költeném, hanem a kalapba raknám a pénzt? A kis ördög persze máris kinevetett - Na, téged is jól átvertek - de egy tétova hang rögtön hozzá is fűzte - Otthon még van egy pár darab kisebb nagyobb bankó, legfeljebb józanul mész haza.

Mindez hirtelen nagyon is jó ötletnek tűnt. Úgyhogy amint elmentem a kalap mellett, szinte oda se figyelve ejtettem bele az utolsó ezresemet. Siettem tovább, lassan mennem kellett az állomásra, de még szinte el sem értem a lépcsőt, amikor valaki hátulról megragadta a kezem. — Egy pillanat, uram!
— Összetéveszt valakivel — motyogtam zavartan — soha nem voltam úr, s tán nem is leszek — de ő meg sem hallotta, vagy ha igen, akkor úgy tett, mintha nem hallaná.

— Mellé nyúlhatott. Összekeverte a pénzt. Ez nem kétszázas. Ezres.

Most vettem csak alaposan szemügyre. Ő ült a kalap mögött. — Nem keverhettem össze — feleltem mosolyogva —, ugyanis nincs másik...

Ezt nehezen fogta fel. Csak nézett rám, nyelt egyet és megkérdezte. — Az egészet nekem szánta?
— Úgy valahogy. — bólintottam, majd magyarázkodni kezdtem — Nézze, itt rohangáltam egész délelőtt, gazdagon, mint egy Krőzus, maga pedig itt ült, szegényen, mint a templom egere. Úgy igazságos, hogy délutánra fordítsunk egyet ezen.

Erre mit sem felelt. Megnézte a pénzt, megnézett engem. Látszott rajta, még mindig nem hiszi el, ilyesmi megtörténhet. Körbekémlelt az aluljáróban. Talán azt kereste mikor tűnik fel a látóterében egy ijedt nagybácsi, vagy néhány ápoló kényszerzubbonnyal. Miután semmi sem történt még egyszer hozzám fordult — Tegye el a pénzt jóember — mondtam most már komolyan, elébe vágva a szavainak — magának szántam.

Megköszönte. Nem vitte túlzásba. Egyetlen szót mondott azt is halkan. Én elbúcsúztam tőle és már mentem is fel a lépcsőn. Mielőtt azonban elnyelt volna az utca forgataga, utánam kiáltott. Hangosan, tisztán, jól érthetően: Az Isten áldja meg Uram! Az Isten áldja meg!