Vége már, vége van már a nyárnak,
A madarak is mind messze délre szállnak.
Ott messze délen tán új életre találnak,
Most, ím tőlem is, mind elszálltak, mind a vágyak,

Szívembe ősz lett, most beköszöntött a tél.
Elveszettnek érzek mindent, mert elmentél.
Elfordultál tőlem úgy, hogy szívem árván hagytad,
Bennem tompa fájdalom, csalódás, üresség maradt.

Nem kértem én már mást, csak gyengéd barátságot,
Balgán dédelgettem ugyan még talán néhány álmot,
Bár azt érzem a Sors a gonosz, Te csak úgy hagytad,
Itt benn a szívemben most már örökre tél, s hideg maradt.

Titkon szerelmet reméltem, kedves becéző szavakat,
Hogy Tőled hozhat még pár örömteli órát a holnap.
Az eszem azt mondja esélye nem is volt e szerelemnek,
Hogy miért döntöttél így: biztosan érteni jó lenne.

Gyáván menekültél-e érzéseim vad viharától,
Így megijedtél tán, hogy láttad, szívem hogyan lángol?
Nem éreztél semmit, csak rám néztél, mint bárki másra,
Én meg, mint fuldokló kapaszkodtam egy szalmaszálba?

Pedig szívemben e tűz Tőled lett: szemed sugarától!
Az történt csupán, hogy olthatatlan tűz gyúlt a vágytól.
Igaz árván hagyott szívem tán könnyen lobbant lángra,
Mert tán még nem hunyt ki teljesen lelkem minden vágya!

Szívem, lelkem párját még mindig keresve csak remélt,
Ládd nem történt más, mint egy remény szárnyra kélt.
De nem lelt már rá, arra a kis csipetnyi boldogságra,
Szíved nem felelt, belátom nem te vagy lelkemnek párja.