"- Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz kissé a csodában. Nem csak te vagy én, hanem az egész világ és emberiség... azt mondják, hogy ezért van az ünnep. Mert nem lehet csoda nélkül élni!"

A csodák, melytől a gyermekszemek tágra nyílnak, kicsi szájak elnémulnak, bizony mondom, mindig vannak Az adventi várakozás, a korai sötétedés, a házak esti fényei mind-mind azt súgják, lehetnek még csodák.

Fiatal nő karján egy csecsemővel, kezében egy nagy pakkal, a kabátjába kapaszkodó négy év körüli kis legénnyel, és a fiúcska mögött ülő zsemle színű kis korcs kutyával idegesen toporogva várakoznak a Keleti Pályaudvar előtt. Úgy tűnik, hogy most érkeztek. Nemsokára megérkezik a férj, és erősen gesztikulálva magyaráz a feleségnek, majd a fiúcskának.

- Oda költözhetünk hozzájuk, de a Buksi nem jöhet! -

A gyerek sírva fakad. Az asszony lehorgasztott fejjel kérdezi: - és akkor most mit tegyünk vele?

- Nem lehet itt hagyni, jön utánunk! - mondja szinte kiabálva.

- Majd felszállunk a villamosra és lemarad. Nem tehetünk mást.

A kis család felcihelődik a piros hetes villamosra a síró gyerekkel, mögöttük igyekszik a kis Buksi is, de lemarad, az ajtók bezárulnak. A családfő megnyugszik, végre van tető a fejük felett, a gyerekek melegben lesznek már ma este. Holnap kerít valahonnan egy kis fenyőt is, mert az mégsem járja, hogy karácsonykor még egy kis fenyőjük se legyen a gyerekeknek, bármilyen nehéz helyzetben is vannak most.

Buksi minden erejét összeszedve rohant a villamos után, de a távolság mind nagyobb lett közöttük, a kiskutya ereje fogyott, egyre lassult. A jelenetet végignézte egy vén hajléktalan öregember az aluljáró korlátjának támaszkodva. Lassan elindult a sínek között álló kiskutyához, felkapta és felszállt a következő piros hetesre. Buksi ijedten remegett az idegen karjában, nem értett semmit, az ember szagát nem ismerte. Befúrta a fejét az öreg hóna alá, és várt. A villamos sokszor állt meg és indult újra, mire a vén hajléktalan leszállt róla. Megpróbált kiszabadulni a szorító karok közül, de nem sikerült.

Egy sötét kis erdőben baktattak a keskeny ösvényen, és az öreg egyszer csak megállt egy összetákolt kalyiba előtt. Nagyot nyikordult az ajtó, amikor beléptek a korom sötétbe. Gyufa sercent és a lámpa fényében Buksi ijedten a földön találta magát. Egy darab kolbász hullott a lába elé, és egy kisfazékban vizet tolt az öreg melléje. Mohón evett és ivott, majd összegömbölyödve elaludt. A kályhában pattogó tűz hangjára ébredt. Az öreg hangosan horkolt. Buksi az ajtót kaparta, hiába, hát elvégezte dolgát előtte. Reggel az öreg rágyújt és lép az ajtóhoz, bele a kakába, nagy dühösen rábődül a kiskutyára, aki ijedtében már kint is volt a kunyhó előtt, és futott, ahogy a lába bírta.

Kertes házak között bandukolt , és egy bolt elé csalta az orra, leült a bejárat mellé. A nap odasütött, nem volt kedve odébbállni. Egy asszony, karján egy csecsemővel, mögötte egy négyéves kisfiúval, jöttek vele szembe, jöttek a boltba. A kiskutya felugrott, ismerős szagok, és futás. egyenesen az asszony lábának. A gyerek sírt örömében, ölelgette a kiskutyát. Az asszony csak motyogott: - ez csoda, ilyen nincs! Szép karácsonyi ajándék lettél Buksi! Te megtaláltál bennünket, én pedig kikönyörgöm, hogy velünk maradhass.