Egy éve, Szilveszter napján történt...

Családunkban az év vége (amikor már - és még sötét napok virradnak és alkonyodnak ránk) tele van kiemelkedő családi ünneppel.
Október 7 Anyuka születésnapja. November 6 legidősebb unokám születés- és névnapja, november 25 Katalin nap, az én névnapom, december 15 Apám születésnapja, december 26. (karácsony második ünnepén) Apuka névnapja. December 30-án én születtem, január 2 a második fiúunokám születésnapja, január 7 fiatalabb fiam névnapja, január 25-én a lányom született, február 11 a kisebb fiam születésnapja...
Csupa-csupa családi ünnep.
A többi ünnep elszórva van az év folyamán.

Most ehhez hozzáírhatjuk 2010. Szilveszter napját, mivel éppen ma egy éve történt, olyan eset, ami számomra még mindig rémálomnak tűnik.
Az eseményt a történtek után lejegyeztem, de képtelen voltam közzé tenni, most azonban olvashatjátok, s nagyon érdekelne a véleményetek.

Korábban hozzám érkezett a család a karácsonyt ünnepelni, most már a legtöbbször a lányomnál találkozunk, mivel neki van a legnagyobb lakása. Tavaly a legkisebb fiammal náluk ünnepeltük a karácsonyt, s utána is ott maradtunk, azonban Szilveszterkor otthon szerettük volna lenni.
Lányom aznap már nem volt otthon, mi Szilveszter délelőttjén készülődtünk a busz-állomásra. Attila viszont nem akart felöltözni. Nem értettem, mi az oka a vonakodásának, végre kibökte: nem akar hazajönni, mivel a bátyja évek óta nem tudott elhelyezkedni, s nálunk van, de ők egymással nem tudnak kijönni...

Emese unokám Piliscsabára jár egyetemre, de ezen a napon nem volt más elfoglaltsága, vállalta, hogy kikísér bennünket az autóbusz állomáshoz. Sokáig kellett győzködnünk Attilát, nehezen tudtuk rábírni, és elindultunk, hogy legalább a déli buszt elérjük.
Kiérve az állomásra, éppen beállt a déli buszjárat, kísérőnk segített volna fölszállni és elhelyezni a csomagokat. Attila azonban sehogy sem akart a buszra föllépni. A sofőr türelmesen várakozott néhány percig. Hiába győzködtük, Attila nem mozdult. Megköszöntem a sofőr türelmét, neki indulnia kellett.
Elbúcsúztunk a kísérőnktől, neki is volt más elfoglaltsága, elment.
A csomagokat lepakoltam egy padra, gondoltam, majd a következővel megyünk; óránként indulnak a buszok.

Attilán egy kis válltáska van a rajzaival, színes filctollaival és egyéb aprósággal. A padon nagy bőrönd, kisebb táska ajándékokkal, némi élelmiszer, s a botom, ami nélkül nem tudok közlekedni.
Üljünk le és megvárjuk a következő autóbuszt, mondtam Attilának, de most sem mutatott hajlandóságot, sőt, egy-két perc múlva gondolt egyet, és futásnak eredt. Hiába szólongattam, nem hatott rá. Nem értettem, ilyen eddig még nem fordult elő vele.
Szaladt a lépcsők felé, vissza a metróállomáshoz. Tehetetlenül álltam, nem hagyhattam ott a csomagokat, egyébként sem tudok utána futni.
Rettenetesen megijedtem, mikor eltűnt a szemem elől.
Félelem tört rám. Mi lesz most vele?
Nem tudja, melyik irányba menjen a metrón. Beszédjét idegenek nem értik, mi is alig-alig, nem ismeri a számokat, se a betűket. Down-szindromával született, soha nem utazott egyedül, igazolványai nálam vannak...
Én pedig itt állok a csomagokkal, s nem tudom, mihez kezdjek...

A következő busz is elindult. Összeszedtem a holmit, a botomat és csigatempóban értem el az épületet magammal vonszolva a sok cuccot.
Zárásra értem oda, éppen az orrom előtt behúzták a vasrácsot. Ott akartam segítséget kérni vonalas telefonról. Az őr hajthatatlan, holott láthatta, hogy szinte járóképtelen vagyok. Még sokan álltak a pénztár előtt, is, mi lett volna, ha megkönyörül rajtam...?
Megálltam a hóban, erőt kellett gyűjtenem és kitalálnom, most mihez kezdjek.
Rozoga mobilommal próbálkoztam, amikor egy tini kislány megszólított, s kérés nélkül fölajánlotta segítségét, s mivel az ő autóbusza fél óra múlva indul, ráér.
Megköszöntem, s kértem, keresse meg a mobilon a segélyhívó számát, nem látom jól az apró gombokat, szemüvegem se tudtam még előszedni. Megtalálta, visszaadta nekem.
Rövidre fogva, elmondtam a kérésemet. Alig hallottam valamit, kértem, csak hallgassanak meg. Kapcsolták a rendőrséget. Megismételtem a mondókámat. Kérték, menjek be a kapitányságra, s tegyek bejelentést a történtekről. Sajnos, erre képtelen vagyok, bottal, csomagokkal... Fölajánlották, küldenek járőr-kocsit, adjam meg, hol vagyok.

Megköszöntem a szolgálatkész kislány segítségét, s alig tíz perc múlva megérkeztek a rendőrök és bevittek a IV. ker. rendőrkapitányságra. Ahogy rám került a sor, előadtam, mi történt, onnan áttették az ügyet másik helyiségbe, s kis idő múltán ott is megismételtem, milyen bajba kerültem.
A nálam levő ajándék fényképalbumból kiválasztottam Attila képét, amelyen éppen abban a ruhában látszik, amit ma visel. Azt is átadtam.
Azonnal intézkedtek és közölték velem, hogy mostantól a főváros teljes területére elrendelték a keresést, s minden szolgálatot teljesítő járőr Attilát figyeli.

Rettegve várakoztam. Rettenetes órákat éltem át: lassan teltek az órák. Biztosan éhes, hiszen már otthon ebédelhetnénk. Féltem, sosem lehet tudni, kivel, netán lelketlen emberek keze-közé kerülhet...
Aggódtam, mert nem úgy öltözött, hogy egész nap hidegben, a fagyos-havas utcát rója, hiszen otthon is, itt is közel van a busz-megálló a lakáshoz. Ki tudhatta, hogy egész nap kószálni fog a hideg, havas járdákon...

Eddig sosem közlekedett egyedül, legfeljebb otthon, az ismerős közeli utcákban, itt hogyan tudna eligazodni, nem ismeri a betűket, számokat. Beszédje idegenek számára érthetetlen. Nem tudja magát igazolni, nálam vannak az igazolványai.
S eszembe jutott, hogy a lányom még nem tudja, mi történt, ügyeletben végzi feladatát az Idegsebészeti Klinikán. Őt nem szerettem volna zavarni. Telefonáltam felnőtt unokámnak, kértem, adja tovább, hogy nem mehettem haza, s a rendőrségen ülve, várakozom.
Délután 5 óra, a lányom is tud róla, s ők értesítették a metró illetékeseit.

Ismét hívtak, egy rendőrtiszt jegyzőkönyvet vett fel, megint más irodában, följegyezte az igazolványok adatait, egy példányt átvettem tőle. Közöltem, hogy nem utazom haza fiam nélkül, itt maradok a lányomnál, megadtam a telefonszámot, amelyen elérnek.
Dani unokám értem jött. Azt mondta, hogy a metrónál feltűnően figyelték az embereket, már ott is keresik Attilát.
Összeszedtük a csomagokat, unokám karon ragadott, s elindultunk.
Út közben egy falatozóban szendvicset ettünk, s ásványvizet ittam; a metróállomáshoz igyekeztünk, olyan hosszú utat segítség nélkül nem bírtam volna megtenni csomagok nélkül sem.

Lányom közben hazaérkezett, várt bennünket. Nyugtalan várakozással teltek ott is az órák.
Gyomrom görcsbe rándult a félelemtől.

Éjfél előtt megcsörrent a közös folyosó csengője. Lányom indult ajtót nyitni. Lelkendezve kiabál: Öcsike! Te vagy?
Hihetetlen, mégis ő állt ott az ajtónál egyedül és csöngetett, tehát nem a rendőrök találtak rá, ők hazakísérték volna!
Akkor hogy került ide?

Én is siettem elé. Lassan jött a belső folyosón, alig állt a lábán. Átfagyva, éhesen érkezett, de örömmel öleltem magamhoz, s jéghideg kezét simogattam.
Leszedtük róla a kabátot, cipőt. Teste, lába jéghideg... Kezet mosott, nővére vacsorát készített neki; farkasétvággyal fogyasztotta el. Éhes lehetett, hiszen egész nap nem evett, csak kevés reggelit. Valaki megkínálta egy kávéval - mondta - de hogy ki, és hol, arra nem tudott válaszolni. Faggattuk, merre járt, de azt sem tudta.

Melegvizet engedtünk a fürdőkádba, a lábán véres hólyagok éktelenkedtek. Nem csoda, egész nap járkált. Nővére ellátta a sebeit, átöltözött tiszta ruhába.

Éjfél, köszöntjük az Újévet: 2011! Egymást átölelve örvendünk Attilával együtt. Körbeültük az asztalt a tágas nappaliban, aztán faggatni kezdtük: hol járkált, hogyan talált haza, kivel jött? Miért egyedül? Láttuk rajta, hogy gondolkodik, de nem sok eredménnyel. Mégis nyugalom költözött belénk. Nem tudjuk, hol, merre járkált, mégis valahogy visszatalált...
Rendőrökkel nem találkozott.
Akkor hogyan talált ide? Nem fért a fejünkbe.

Eszembe jutott, hogy értesíteni kell a rendőrséget. Bejelentettem, hogy ne keressék tovább, valahogy ide talált.
Tovább faggattuk, mégsem tudta elmondani valójában, hogy jött, ki segítette?
A 7-es busz végállomása a közelben van, ismerős neki a környék, s onnan egyedül is idetalálna. Megkérdeztük, hogy a 7-es busszal jöttél? Rábólintott, de nem győzött meg bennünket.

Aztán hirtelen mesélni kezdett: Egy nénivel jöttem, autóval, egy "kétfülű" (így hívja a kutyákat) is benne volt. Megkérdeztük: miért nem kísért föl az a néni? Erre nem tudott válaszolni.
Nem tudhattuk biztosan, hogy kitalálta-e, vagy valóban, valaki hazahozta autóval? Ha így történt, honnan tudhatta az illető, hol lakik a nővére? Mert azt a címet sem tudja megmondani, ha valóban autóval hozták volna vissza... A nővérét pedig egyszerűen Katának hívja... Az utca- házszámot sem ismeri, s nem voltak nála az igazolványai.
Kész kabaré... Mire gondoljunk?
Mindegy. Fő, hogy itt van, s nincs különösebb baja.
Mi pedig arra az elhatározásra jutottunk, hogy vagy csoda történt, vagy az Őrangyala vezérelte vissza!, s ezt komolyan hittük.

Közben két rendőrtiszt csöngetett a telefoni bejelentésünkre, meggyőződni róla, hogy épen került-e vissza Attila. Beengedtük őket. Leültek, ők is próbáltak még valamit kiszedni Attilából, nem nagy sikerrel. Megvizsgálták, nincs-e rajta seb, vagy valamilyen ütés nyoma. De csak a bokáján a cipő feltörés mutatta a sok járkálás nyomát. Aztán elköszöntek, elmentek a rendőrök.

Az unokáim általános iskolai hitoktatója nem messze lakik innen. Délután a lányom fölkereste, mikor megtudta, hogy Attila eltűnt. - Marika néninek is van egy, másféle betegséggel élő fia, aki ugyan dolgozik, s eligazodik a városban, s aki (amint megtudta, hogy Attila eltűnt), imádkozott érte, hogy találjon vissza!
A mamája azt mondta, nem első eset, hogy meghallgatták az imáját.
Lányom sosem volt vallásos (most azt mondta, ezután már az lesz!) kijelentette: Ez csoda! Csak csoda lehet! Én pedig egyetértve vele, azt állítom, hogy más megoldás nincs, és bármilyen hihetetlen, csoda történt velünk, az Őrangyala kísérte őt útján, és vezette vissza hozzánk!