Sokszor mondogatják az emberek, hogy vigyázni kell az életünkre, mert sosem tudhatjuk, melyik percünk lesz az utolsó... sosem tudhatjuk előre, hogy mi lesz az utolsó szavunk, amit kimondunk, az utolsó sértés, amit hozzávágunk valakihez, az utolsó ölelés, amit kaphatunk valakitől, aki szeret... nem tudhatjuk és én sem tudtam.
Pedig az a jelentéktelen kis éjszakai baleset, melyet a férjem szenvedett el, gyökeresen megváltoztatta az életünket. Nem telt el csak néhány hónap és kiderült, hogy baj van. Az operáció sikerült, de a rák szép lassan rombolt tovább.
Fiatalok voltunk, még innen a harmincon, ilyenkor még úgy érzi az ember, hogy örökké él, vagy legalább is azt, hogy a halál egy távoli ködös valami, ami még messze van. Ha hirtelen jön, a gyászolót a padlóra dönti, de nem gyötri agyon a koporsóhoz vezető út. Nincs kínzóbb érzés annál, amikor az eljövendő közös élet helyett, egy ismeretlen állapotra, az özvegységre készülsz. Nem is igazán hiszi el a valót az ember, a csodára vár......

Furcsa struccpolitikát vezettünk be, nem beszéltünk többé a jövőről, a betegségről is csak akkor, amikor elkerülhetetlen volt. A jelen vált fontossá, minden egyes perce felértékelődött. Lefordítottuk az operáció utáni zárójelentést, egy könyvtári orvosi szótárból, és csak néztünk magunk elé döbbenten, nem akartunk hinni a szavaknak, a mai orvostudomány nem képes gyógyítani ezt a rákot. A hetvenes évek közepén még nem alkalmaztak kemoterápiát, csak sugárkezelésre kellett járnia, leégetett bőrrel, és szörnyű hasmenéssel járt. A kezelés után látványos javulás kezdődött, és mi naivak, kezdtünk reménykedni, igen, hátha mi leszünk a kivétel, miért ne.....
Mindössze kilenc évet számláló házasságunk most mélyen bensőségessé vált, szinte nem is érzékeltük a külvilágot. Mi, és az akkor iskolát kezdő, kislányunkkal szoros hármast alkottunk, Tudtuk, hogy a közös életünk napjai meg vannak számlálva, foggal, körömmel kapaszkodtunk egymásba. Éreztük mind a ketten, hogy ez a kegyetlen idő az elválásig, az életünk legszebb és legfontosabb ideje. Bár mindketten dolgoztunk, igyekeztünk minden szabad percünket egymás közelében tölteni.
Nem siránkoztunk, vidám dolgokról beszéltünk, viccelődtünk, estéink hangosak voltak a nevetéstől. Nagyokat csavarogtunk, az erdőket jártuk. Úgy éltünk, mint akiknek azt a kevés időt, ami még együtt adatik, ki kell használni, de ezt nem beszéltük meg, csak úgy spontán, egymásra hangolva tettük.
Amikor kezdtek jönni a fejfájások, megmagyarázhatatlan esti lázak, a fogyás, összebújtunk, mintha így óvva segítenénk egymást. Már mindketten tudtuk, hogy nincs segítség, és az orvosokat elkerültük. Mindössze erős fájdalomcsillapítókat írattunk fel. Az orvosi segítséggel meghosszabbított szenvedésből nem kértünk.
És eljött a nap, amikor leesett a lábáról, a mentő vitte be szilveszter éjszaka a kórházba,. Az ügyeletes doktornő elolvasta a zárójelentést, és nem szólt többet, pedig azt hitte addig, hogy egy holt részeg férfit hoztak be.
Többé nem tért magához. Ültem az ágya mellett napokig, csak este mentem haza, mérhetetlen fájdalommal néztem a haláltusáját. A világ megszűnt körülöttem, csak mi ketten voltunk, a halálba induló és én.
Hideg téli nap temették, sokan kísérték utolsó útján. Fiatal halottnak nagy a temetése, de én az egészből nem érzékeltem semmit. Oly egyedül voltam a világban, mint az ujjam, minden távoli, volt és idegen.

De a mindennapok prózai valósága kirángatott a napvilágra, a halottainkat akkortájt magunknak kellett töröltetni az élők közül. Kezemben az összes személyes okmányával , a halotti anyakönyvi kivonatával mentem a hivatalba. A hölgy elé dobtam mindent ami a kezembe volt, és ekkor kihullott a papírok közül a férjem gyerekkori fényképe elém.

Képtelen voltam tovább maradni. A kezemben lévő fényképet a zsebembe dugtam és amilyen gyorsan csak tudtam, végig siettem a folyosón Nem törődve semmivel sem, sem az utamba kerülő emberekkel... csak minél hamarabb el akartam innen tűnni, hogy egyedül lehessek a magányommal és a magam mögött hagyott életemmel.