(Kovács Imre festőművészhez)

Az erdő hátán a semmiség henyél
csillagok álmán alszik az éjjelek éjjelén.
Felriad - remegve szökken,
majd mindenét elhagyva rohan eszeveszetten.
Mozdul az élet az égre,
fákat fest fehérre, s feketére.
Hitszegő számadás az örökös fényben,
- fonnyadt levelek vannak veszélyben.
Vakító fényben fürdik a csend,
csendjét osztja szét sejtelmesen.
A fák ága görcsösen görbül az égre,
ágaskodik, hogy az eget felérje.
Mint a láng a lenge árnyuk,
táncoltatják lombruhájuk..
Karcsúak az akácok és fenyők,
lombjukat rázzák, akár a nők.
Fiatalok, és szépek,
öregedők, vagy elvetéltek.
Létük maga a csoda!
- lehet okoskodó, vagy néha ostoba.
Évgyűrűket gyűjtenek,
rügyekben ébredő szerelmet.
Szerelemtől forró nyarat,
Isten hitét éneklő madarat.
Ha már alkonyi vörösben izzik a lomb,
ha ősz fut át hozzád a domboldalon,
elönti az erdőt a sárga és a barna,
s a barna földet az avar takarja.
Csupasz lesz újból a platán és a tölgy,
egyszerű barna, akár a föld
Törzsük mozdulatlan, égre néz szájuk,
sátáni fénytől hangos az imájuk.
Egymáshoz hajolnak, összeérnek az ágak,
érted, s értem mondanak imákat.
Erős derékkal tűrik a vihart,
tudják -águk tavasszal újra kihajt.
A fénylő fehér hóban árnyuk összeér,
nincs más színük, csak fekete és fehér.
A téli csend tiszta, mint a csengő tiszta szó,
vagy a falvakra hullt vastag hótakaró.
Az erdők hátán a mindenség zenél,
emberek álmát szövi az éjjelek éjjelén