A magyar pusztákon hideg szelek járnak,
sárga haját tépik a fázós határnak.
Fűszoknyája szélét pajzánul feltárják,
hol termékeny ölét magvetők nem járják.

Elhagyott szeretők, elapadt szerelmek,
dús mezőink szerte parlagon hevernek.
Hiába hull eső, mi áldás vetésre,
könny szökik kék egünk bánatos szemébe.

Hej, pedig szorgalmas az itt élő ember,
a magyar vidéken a munkáskéz nem kell!
Idegenből venni a génkezelt étket?
El e kövessünk már ily esztelen vétket!

Nem születik nálunk, csak kis számú gyermek,
az is gyengén táplált, nem dédelget tervet.
Gyarapodást nem lát, pusztul itt az élet,
hiába néz körül, nem talál jót, szépet...

Kevés a házasság, nincs lakásunk, házunk,
csak az adósághegy, amit meg kell másznunk.
Az növekszik egyre, menjünk fel a hegyre,
tapossuk rögjeit, végtelen verembe!

Hordjuk szét e hegyet, nyoma sem maradjon,
ehhez a Jósten elég erőt adjon!
Így tegyük símáva az utódok útját,
ássuk meg hűlt helyén az igazság kútját!

Hogy mi tiszta vizet önthessünk pohárba,
magyar termést gyűjtvén megáldott kosárba.
Legyen boldogulás, munka és értéke,
hogy otthonunk legyen, s gazdagodás végre!

Békében, jólétben szeretnénk már élni,
tervezni, alkotni, szebb jövőt remélni.
Népünk megmaradjék, tovább gyarapodjék,
békesség, tisztesség, becsület legyen még!

Újra magasztalván az ősök emlékét,
a nemes lelkeket, alkotás szépségét.
Kacaját, örömét víg gyerekseregnek
hallgassák boldogan, kik ma keseregnek!