Mikoron a tündérfiú
tündérlánytól búcsút vett,
s összefutott utoljára
két szerelmes tekintet;

tündérlány csak akkor érté,
mi is az, mit hátrahagy,
s szinte hallatszik a csendben,
amint két szív megszakad...

Majd hirtelen, egy villanásra
messze tűnik ez a kép;
Kalinát is, Zakielt is
elnyeli a szakadék.

Mi most szem előtt játszódik,
leírni azt nem lehet;
úgy tudnám csak jellemezni:
testet öltött rettenet!

Színek egész kavalkádja
vibrál, szinte beleszédül;
kapkod a levegő után,
zilál, ajka egyre kékül;

lángnyelvek csapkodnak felé,
pokolbéli forróság lesz;
elemészt ez minden élőt...
Tündérleány, mitől reszketsz?

Vad örvények mintájára
kavarog a gondolat,
forgószélnek erejével
felkap, s messze elragad.

Most egyszerre vaksötét lesz...
Moraj, zúgás abbamarad.
Semmi nincs... csak mély üresség.
Most felejted el, hogy ki vagy.

Elvált hát egymástól
ág és a levele,
hold és a csillaga,
test és a szelleme.

Mély álom zárja le
remegő pilláit,
belül a reménynek
szikrája világít.

A harc csak most kezdődik,
az ég meggyújt egy fáklyát,
öntudatlan lelkét
a Földre bocsátják.

Az üstökös, az égi fáklya
most másodszor lesz hírvivő;
midőn elszállt a Föld mellett,
született csecsemő.