HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 30

Tagok összesen: 1863

Írás összesen: 48275

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

black eagle
2019-05-15 22:31:41

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / románc
Szerző: ArkadyFeltöltés dátuma: 2012-03-26

Ami örök

Őskor

A szikla egy kis erdei tisztáson, egy enyhén lejtő dombocskán állt. Több volt, mint két mé-ter magas, bár akkoriban még nem ismerték ezt a mértékegységet. Inkább mondjuk azt, hogy kicsit magasabb volt, mint egy két lábra álló medve.
Issa is így mondta a férfinak, akit párjául választott, amikor először meg kellett határoznia, hogy hol fognak találkozni. A medvemagas sziklánál, ahol a forrás ered. Mert a kőtömb aljá-nál egy kicsiny ér fakadt, és mivel a föld behorpadt körülötte Issa úgy képzelte, maga a kő nyomta ki a földből a vizet.
Nem volt valami sok, alig csörgedezett, de épp ez volt a biztosíték arra, hogy sem a nő, sem a férfi törzsének tagjai nem fognak rájuk találni. Ilyen kis forrásnál nincs értelme vadakat lesni, ilyenhez csak egész apró állatok járnak inni, és mert a vízhordó bőrök is lassan telnek meg, vizet is máshonnan visznek.
Tehát, itt tökéletes biztonságban vannak.
A szikla felső részénél Vrra még egy kis kunyhót is rögtönzött ágakból és kisebb kövekből. Issa itt alakította ki a tűzrakó helyet, és esténként ide terítették le a bőröket, amiken aludtak.
Ennek már hat teliholdja. Azóta sem kereste őket senki. Bár ezen egyikőjük sem csodálko-zott. Issa úgy intézte, hogy társai azt higgyék belefulladt a folyóba, Vrra pedig egy hegyikecske vadászaton megjátszotta, hogy lezuhant a hegyoldalról. Szükség volt erre, mert törzseik ellenségek voltak, már oly rég óta, hogy senki sem tudta, miért.
Aztán, amint elszakadtak övéiktől, mindketten a sziklához siettek. A férfi bokája hamar rendbejött, hála a nő gyógyfüves ismereteinek, és az óta nagyon jól teltek a napjaik.
Issa rendszeresen eljárt bogyókat, gyümölcsöket, gyökereket gyűjteni, Vrra pedig vadászni.
Azért volt távol most is, de ez a vadászat most más, ezt Issa tudta jól. Párja ma medvét ké-szül elejteni. A fák elkezdtek színesedni, közeleg a hideg idő, és nekik hamarosan szükségük lesz valami meleg takaróra.
"Mindhármunknak" - gondolta az asszony, ahogy végig simított domborodó hasán, miköz-ben az aznap szedett bogyókat bontogatta szét
Medveordítást hallatszott az erdőből. A düh és a fájdalom kiáltása volt ez, amire a nő elmo-solyodott. Párja sikerrel járt, mire a nap lemegy itthon lesz.
Jókedvűen folytatta a munkát. Mikorra kőkésével főzésre előkészítette a gyökereket és a hagymagumókat, a tűz mellé tett kövek is átforrósodtak. Vastag, nagy lapulevelekkel megfogta őket, és szépen beleeresztette a bőrökkel bélelt, vízzel teli főzőgödörbe. Bele tette a zöldségdarabokat, a bogyókat és néhány szál jó illatú füvet is, aztán kéreg darabokkal letakarta.
"Fog örülni Vrra, ha megjön, szereti nagyon az ilyen leveket" - és mennyire szerette Issa hallgatni, ahogy párja ropogtatja a gyökérdarabokat.
Észrevétlen repült az idő, és hogy addig se unatkozzon, amíg társa megjön, szarvasbőrből hordozót varrt a majdan megszületendő apróságnak. Időnként megnézte a készülő ételt, bele is kóstolt, aztán elálmosodott. Úgy döntött nem lesz semmi baj, ha szundít egy keveset. A tűz rendben parázslik, sem vadállatoktól, sem feltámadó széltől nem kell tartani; és milyen jó lesz, amikor majd vérszagú kedvese ébreszti. Összegömbölyödött hát a kunyhóban.
Issa arra ocsúdott, hogy beesteledett. Nyújtózkodva körbe tekintett, hol van Vrra, de sehol sem látta. A tűz még füstölt. Megnézte az ételt, pépesre főtt benne minden gyökér, és már alig volt langyos.
"Ez azt jelenti, hogy nagyon sok idő eltelt, több mint amennyinek kellett volna."
Aggódni kezdett. Felszította a tüzet, hogy lánggal lobogjon, majd fogott egy vastag ágat és meggyújtotta. Az ágat fáklyaként maga elé tartva felállt és kiment a kunyhó elé. Körbejárta a tisztást, de hiába, a férfinak nem volt nyoma.
Szólongatni kezdte őt, torkából morgásnak hallatszott a férfi neve. Ahogy múltak a percek, egyre panaszosabb morgásnak... Már majdnem az erdő fái közt járt, amikor meghallott egy furcsa hangot. Mintha valami vonszolódna az aljnövényzetben.
És hívására válasz érkezett. Vrra hívta! Ő bukkant ki az erdőből!
Fáklyáját visszadobva a tűzbe, boldogan rohant oda hozzá, ám öröme nyomban lelohadt, amint meglátta a párját. Issa szinte figyelemre sem méltatta a széles vállon nyugvó, véres medvebundát, csak azt látta, hogy Vrra a földre dobva terhét maga is mellé roskad.
A mellén és csípőjén mély karmolások, bal alkarja megmarcangolva, de a legszörnyűbb a feje volt. Fekete haja vértől csatakosan tapadt a fejéhez, és amikor az asszony megtapogatta a sebet, ujjai alatt a koponya benyomódott.
A medve fejbe verte! És még így is volt ereje megnyúzni és hazahozni a prémet! Az ő Vrraja! - és félelem szorította össze a szívét. Az ilyen sérülésekből nem nagyon szoktak fel-épülni.
A kunyhóba támogatta a vadászt és ellátta a sebeit. Két nap, két éjszaka ápolta a férfit. Vrra egyszer sem tért magához. A harmadik nap reggelén meghalt, és a természet együtt gyászolt az asszonnyal. Hatalmas szél kerekedett.
Issa el akarta temetni őt a kunyhóban, hogy ezen túl is mindig együtt legyenek. A nehéz munka azonban megártott neki. Valami elpattant a testében, a kicsi idő előtt világra kívánko-zott. Vajúdás közben nem figyelt a tűzre, egy kóbor szélroham belekapott, szétfújta a para-zsat, egyenesen az ágakból készült falak, a kéregből való tető felé.
A gyermek világra jött, de nem élt sokáig...
A felcsapó lángok mindent elemésztettek...
Csak a kőszikla maradt, egyetlen tanújaként rövid boldogságuknak.


Ókor

A kősziklából kifaragott napóra a domboldalra épült udvarház egyik kis belső kertjében állt. Eredetileg kapuoszlopnak szánták, ám miközben kiásták mellette a fal alapjait, csontvázakat találtak a tövében. Hívtak egy doktort, aki azt mondta, hogy egy férfié és egy nőé. A nyomok alapján arra következtetett, hogy tűz égette meg őket.
"Valami barbár áldozat lehetett - mondta az orvos, - láttam már ilyet Brittaniában" - és nem foglalkozott vele tovább. A római nemes azonban, aki a házat építette, másképp gondolta.
"Még holtukban is mintha ölelnék egymást, megérdemlik, hogy legalább jelezve legyen a sírjuk." Visszatemetette hát a maradványokat, és hogy lelkük biztosan az istenekhez jusson rávésette a kőre Mercurius alakját, magát a sziklát pedig obeliszkformára faragtatta és, mert romantikus lelke mellett gyakorlatias ember volt, napórát készítetett köré.

Ezt a napórát leste türelmetlenül Lívia, Titus Tertius leánya, az egykori nemes unokája, mi-közben tűnődve vezette végig ujjait a kőbe vésett Mercuriuson. Jöhetne már Valerius, mikor elküldetett érte! Azt ígérte, mielőtt elmegy, meglátogatja. Most pedig már fél órája itt van, és még mindig várakoztatja... Meg fogja dorgálni, amint megérkezik...!
A langyos tavaszi szél játékosan meglebbentette könnyű ruháját karcsú dereka körül, és ki-szabadított egy tincset barna hajából. Bosszúsan fintorogva kivette hát az egész csatot, hogy megigazítsa, mert nem akarta, hogy Valerius rakoncátlan fürtökkel lássa.
- Hagyd csak - fogta le valaki a kezét, - egy kis szabálytalanság csupán szebbé teszi az arcodat... - és teljesen szétzilálta a szépen fésült frizurát.
- Valerius! - sikkantott fel a lány és rögtön elfeledte, hogy meg akarta szidni kedvesét. Meg-pördült, a nyakába csimpaszkodott és hagyta, hogy átölelje a római hadsereg egyik legifjabb centuriója.
Valerius Maximus pedig boldogan szorította őt magához.
- Nem tudtam hamarabb jönni, bocsáss meg. Az ezredes részletes eligazítást tartott...
- Miért - vágott aggódón a szavába Lívia, - komoly összecsapásra számítotok?
- Nem, dehogy. Hiszen követségbe megyünk. De ez a Határvidék, és tudod, milyen aprólé-kos. Minden útkanyart előre egyeztetni kell
- És két napig kínzott ezzel? Szegény Valerius - mondta kedvesen a lány, megsimogatva párja arcát, - ezért kárpótlást érdemelsz.
- Én is úgy hiszem... - felelte a százados, és nekidöntve a napórának szenvedélyesen meg-csókolta a leányt.
- Ez már - siklott ki az ölelésből kipirulva Lívia, - nem is kárpótlás, hanem előleg...
- Örülök, hogy ezt mondod - mondta jókedvűen a férfi, és leoldva övéről egyik kis bőrszü-tyőjét a tenyérébe rázott valamit. Lívia hiába figyelt, semmit sem látott, az erős, kardforgató ujjak nyomban rácsukódtak. Aztán...
Valerius ünnepélyes, komoly arccal nézett fel:
- Lívia, Titus Tertius leánya - és tekintete mélyen a megszólított szemébe mélyedt, akin lát-szott, hogy sejti, mi következik, - hozzám jönnél feleségül?
A lánynak elakadt a lélegzete. Érezte, hogy szép nap lesz a mai, de ilyesmit...! Ilyesmi az eszébe sem jutott. Egy pillanatig azt sem tudta, hogy mit feleljen. A férfi, látva tétovázását, hozzá fűzte:
- Ha váratlanul ért, akkor gondolkozz rajta...
- Nem... - válaszolt a lány.
- Nem...? Nemet mondasz? - rökönyödött meg a százados, mire Lívia felkacagott.
- Az istenekre! Hogy lehetsz jó hadvezér, ha ezt félreérted...?
- Félreértem? - Valerius teljesen megzavarodott. - Akkor most nem mondtál nemet?
- De igen - incselkedett Lívia, - csak nem arra, amit kérdeztél. Hanem arra, hogy nem kell gondolkodási idő.
- Akkor...?
- Igen... Igen, Valerius Maximus, boldogan leszek a feleséged...
- Ave, Lívia! - felelte a férfi és végre megnyugodva letérdelt a lány elé.
Kinyitotta bal markát. Egy arany karikagyűrű pihent benne. Kezébe fogta, majd gyengéden felemelte kedvese kezét és a gyűrűsujjára húzta:
- Lívia, ezennel eljegyezlek téged - mondta halkan. - Ég és föld legyen a tanúm, szeretlek és szeretni foglak mindhalálig...
Lívia elfogódottan térdelt le mellé. Lázasan töprengett, mivel viszonozhatná a gesztust, az-tán eszébe jutott. A nyakában egy aranylánc függött, rajta egy Mercuriust ábrázoló medál. Ezt a láncot kapcsolta most le:
- Én is szeretlek téged, Valerius - és megpróbálta a láncot a férfi nyakára tenni, de túl rövid-nek bizonyult, nem érte át, - és eljegyezlek téged - így inkább a bal csuklójára tekerte, amitől mindketten elmosolyodtak, de komolyságukat megőrizték. - Ég és Föld legyen a tanúm... és Mercurius... - tette hozzá, egy röpke merengés után.
- Olyan tanút hívsz - lepődött meg Valerius a medálra pillantva, - akit társamul rendelsz?
- Nem azért, mert nem bízom benned... - kulcsolódott a lány keze az övére. - Épp ellenke-zőleg - mutatott fel a napórára. - Látod? Ő előtte és az ő füle hallatára tettünk esküt. Azért hí-vom tanúnak, hogy visszavezessen hozzám, bármerre is jársz.
- Drága Lívia - súgta meghatottan a százados, - vissza fogok jönni, ha bele halok is...
- Jaj, ne mondj ilyet - ijedt meg Lívia. - Nem akarok úgy járni, mint ők ketten... - nézett el-szomorodva az oszlopra.
- Ők? Kik? - csodálkozott jegyese.
- Ó! - lepődött meg a lány. - Nem ismered az oszlop történetét?
A férfi a fejét rázta. Fogalma sem volt, hogy az oszlopnak története van. De bármit megtett volna, hogy minél tovább tartson a szép délután, és láthassa, hallhassa kedvesét, hát így szólt:
- Nem, nem ismerem. De szívesen meghallgatom.
Lívia elmosolyodott, mert megértette őt, és elmesélte az egészet.

Másnap hajnalban Valerius Maximus csapatai élén egy követ kíséreteként a Határvidék felé indult. Gond nélkül keltek át a Danubiuson, a túloldalon vártak rájuk a barbár fejedelem katonái. A két csapat együtt ment a fejedelem szállására megkezdeni a béketanácskozást.
A dolgok jól alakultak, a barbárok hajlandók voltak az egyezségre, ők is békét akartak. Megegyeztek, hogy római kereskedők átjöhetnek hozzájuk kereskedni, cserébe pedig ők is áthajtathatnak legeltetni a folyó római oldalára. Békében váltak el.
Ám a fejedelem testvére nem örült, hogy bátyja Rómával trafikál.
Csapataival a folyóparton rátámadt a hazafelé tartókra. A követ meghalt, maga Maximus is súlyos sebet kapott.
Így esett, hogy a segítségükre siető határőröknek nem volt, aki elmondja: a támadás egyetlen ember aljas ármánya volt csupán, nem pedig az egész törzsé.
Róma kegyetlen bosszút állt.
Maximust katonái, ahogy a százados még az út elején meghagyta nekik, Tertius házába vit-ték. Ott látta el sebét egy doktor, és ápolta őt odaadón Lívia.
Sajnos hiába. Négy nappal a csata után Valerius megtért őseihez. Lívia kérésére a napóra tövében helyezték örök nyugalomra, a kőoszlopra felvésve nevét.

Ez alatt a barbárok többi törzse tudomást szerezett a mészárlásról. Most már a testvér volt a vezérük, aki hadba hívta az összes törzset a hitszegő rómaiak ellen. Mint megvadult csorda keltek át a folyón, és törtek előre.
Amikor Valerius temetése után két héttel Tertius és leánya házuk kapujában állva a Danubi-us felé néztek, füstöt láttak a római települések felől.
Titus esdve kérte Líviát, meneküljön vele, hiszen a légiók parancsnoka úgy döntött visszább vonul, a dombokon túlra, ám a lány hajthatatlan volt.
Nem hagyja el vőlegényét soha! Az egész római sereg sem viheti el innen!
A ház népéből ekkor Tertius titkára, egy keresztény hitre tért, valamikori katona lépett elő. Kijelentette, hogy istene és kardja segedelmével megvédi a kisasszonyt, akit húgaként szeret. Az apa nem tudott mit tenni, leánya elszántsága felébresztette büszkeségét, és ő is maradt. Csupán legértékesebb holmijaikat küldte el a nélkülözhető szolgákkal.
Lívia azonban igazi római nő volt. Még aznap este altatót itatott apjával és a többi szolgával egyetemben a csapatok után menesztette.
Így csak ő és Ferenc voltak a házban, amikor a vandálok megérkeztek. A betörő katonák végig dúlták az épületet, lerombolták, amit lehetett és megörültek a fekete ruhában a kőoszlopnál térdeplő nőnek. Örömük az egekig csapott, amikor látták, hogy ifjú leány.
Tettekre azonban nem volt idejük. Ferenc keményen összecsapott velük, nem tudva, hogy egyikük a vezér fia, és diadalmaskodott. Boldogan fordult úrnőjéhez... és a látványtól kihul-lott kezéből a kard.
Lívia, megértve, hogy vagy becstelenség, vagy rabszolgasors vár reá, ha elfogják, elővette tőrét, és saját nyakába döfte.
Sokáig tartott, amíg Ferenc eltemette őt Valeriusa mellé, nevét saját istene jelével együtt, ügyetlen kezekkel rávéste a kőre, és elmondott érte egy imát.
De a barbárok vezére hagyott neki rá elég időt, mielőtt kivégezték volna...



Középkor

Hármas útkereszteződésnél, egy erdő szélén állt a kőoszlop, rajta az útjelző táblák. Mind-egyiken a város neve mellett a megteendő távolság is fel volt tüntetve, a lány azonban hiába nézegette őket, egyiket sem tudta kiolvasni. Egyszerű parasztleány volt, még a nevét sem tud-ta leírni, csak azt tudta, hogy a Jancsi a baloldali úton fog majd jönni.
Abba hagyta hát a hiábavaló próbálkozást, inkább magát az oszlopot vette szemügyre. A megkopott vésetek közül egy fura, szárnyas alak vonta magára a figyelmét. Még sosem látott ilyet, el sem tudta képzelni mi lehet. Aztán, ahogy lejjebb nézelődött valami sokkal ismerősebb tűnt a szemébe: egy kereszt.
Rögvest letérdelt a zsenge fűbe és illendőn összébb fogta magán a nagykendőt. A Jancsinak lehet, hogy tetszik a szorosan összefűzött pruszlik, ami felnyomja a kebleit, de az Úr színe előtt nem mutatkozhat ilyen szemérmetlenül. Magát így elrendezve aztán keresztet vetett, elmondott egy rövid imát, majd megcsókolta a nyakában bőrszíjon lógó apró fakeresztet. Kedves volt számára, hiszen maga a Jancsi faragta.
"Hej, a Jancsi! Jöhetne már!" - őszintén remélte, hogy nem esett baja. Eddig minden rajta-ütést megúszott, és a lány tudta jól, nagyrészt azért, mert ő egy megbeszélt ponton mindig pihent lóval várta. Erre roppant büszke volt. Meg persze a Jancsira is, hiszen szép szál, erős legény, jól bánik a karikással és a pisztollyal is. Még őt is lőni tanítja, pedig tudhatná, hogy milyen nehéz az a szerszám...!
A közelben legelésző barna kanca felkapta a fejét és felnyihogott.
A lány ránézett. Látta, hogy a ló felemelt fejjel szimatol, mire elmosolyodott. Odaszaladt az állathoz, megsimogatta az orrát és közben duruzsolt neki:
- Ne, te ne, Csillag... Érzed a csikódat igaz-e?
A kanca szinte vigyorogva bólogatott válaszul. Ő is élvezte ezeket az utakat, ilyenkor sza-bad volt vágtatnia hegyen-völgyön át.
Gazdája asszonya is boldog volt. Hogyisne, hisz hamarost itt lesz a párja, és ha most el is válnak, de este a kalyibában újra találkoznak majd.
Igen! Most már ő is hallja a lódobogást!
Kiszaladt az útra, és már látta is, ahogy vágtat felé a szürke pej, nyakára egészen ráhajolt a lovasa. Aztán odaértek, de mi ez...?
Jancsi szó szerint lefordult a nyeregből és elterült a földön.
A lány riadtan ugrott hozzá.
- Jancsikám... - hajolt fölé és nehezen a hátára fordította.
- Vicuska... - nyögte a fiú, - meglőttek...
- Hol-e...? - kérdezte Vica, de akkorra már észre is vette a fiú oldalából szivárgó vért. - Jaj, Istenem...!
Pillanatnyi kétségbeesés után keze mozdult, hogy csíkot tépjen a szoknyájából, de Jancsi megállította.
- Ne... inkább menj - suttogta hamuszürke arccal, - vidd a lovakat is...
- Menni? Hát hogy, te! - meredt rá döbbenten a leány. - Nem hagylak itt...
- Pedig az kell... - felelt a fiú, - nyomomban a zsandárok...
- Nem érdekel az engem - mondta ellentmondást nem tűrőn Vica.
Kiszabadította kezét Jancsiéból és nekiállt ellátni a sérülést. Bár nem volt még húsz, de lá-tott már ilyet, pendelyes lányka volt, amikor a faluja a labancokkal csatázott, és ő is segített az asszonyoknak. Az óta sem felejtett semmit. Felhúzta az inget, és körbe tapogatta a sebet. Érezte benne a golyót, de azzal most semmit sem tehet. Tépést csinált inkább, rászorította a lyukra, majd a fejkendőjével átkötötte.
Éppen végzett, mikor újra lovat hallott közeledni.
"A zsandárok...! El akarják fogni a Jancsit! De nem addig a!"
Tudta, mit kell tennie. Nem törődve kedvese riadt tekintetével és őt visszatartani próbáló, halk szavaival, előkereste a fiú kovás pisztolyát és mind a hozzávalókat.
Tisztítás, lőpor, fojtás, megint lőpor, golyó, és újra fojtás. Kakast felhúzni, és kész is!
- Megmentelek, szerelmem - nézett a fiúra, - te addig vágtass el...!
Jancsi döbbenten meredt rá. Hisz súlyosan megsérült, képtelen elmenni, ezt a lánynak is tudnia kell. Aztán, ahogy a hihetetlen tűzzel izzó kökény szemekbe mélyedt rájött, hogy tudja is! Attól a pillanattól már nem egyszerűen szerette, hanem csodálta az ő Vicáját. Még soha ilyen gyönyörűnek nem látta!
- Vicus - súgta, - adj egy csókot... - kérte, amit a lány boldogan teljesített. Nyomott egy for-ró csókot a fiú szájára, és már ment is.
Harciasan kipenderült az útra, kibomlott fekete haja lobogott a feltámadt szélben. Összehú-zott szemmel nézte a közeledő lovast. Zsandár az, semmi kétség, darutoll hajlong a kalpagja mellett, hát célba vette.
Amaz nem vette komolyan az előtte álló leányt. Csupán akkor reagált, amikor a fegyver el-dördült, de későn. Vica eltalálta őt, igaz csak a karján, de ez, a megkezdett kitérő mozdulattal együtt, elég volt, hogy kivesse őt a nyeregből.
Mögötte jövő társai pedig elestét látva a lányra sütötték saját pisztolyaikat. Ők már sokkal jobban céloztak.
Jancsi a földre rogyó leányt látva teljesen kétségbeesett. Maga sem tudta, honnan merített erőt, de feltápászkodott, a lovához ment és leakasztotta a nyeregkápáról a fokost.
- Vica!!! - ordította és a fegyvert feje felé emelve megrohamozta az odaérkező zsandárokat. Ötből kettőt levágott, mire legyűrték.
Ezért is nem vesződtek azzal, hogy bevigyék a városba, és bíróság elé állítsák.
Ott, helyben felakasztották, ahogy a betyárokkal szokás volt elbánni.


Újkor

Lankás, ligetes domboldal jelezte a birtok nyugati határát. A domb tetején, gesztenyefákkal körülvéve egy különös kereszt magasodott. A talapzata, és a függőleges ága kőből készült, míg a vízszintes szépen faragott és lakkozott fából. Még egy hasonlóképp fából kialakított Krisztus is volt rajta, töviskoronája mindenegyes ágát jól lehetett látni.
A grófkisasszony tűnődve nézte. Járt már Európa több országában, de ilyen keresztet még sehol sem látott. Bármikor járt erre, mindig megcsodálta. Apja szerint ősrégi, már a dédszülei idejében is itt állt, senki sem tudja, hogy először kinek állították. A kisasszony is csak azt tudta, hogy nagyapja készíttetett eléje egy kis oltár félét, aminél nagymamával megesküdtek.
Végig simított a kereszt fa ágán, és az megmoccant az érintéstől. A lány elmosolyodott.
"Úgy van, ahogy George mondta" - gondolta, és megkerülve az egészet felülről benyúlt a kő és a fa közé. Ujjai rögtön rátaláltak a papírra. Óvatosan kihúzta és széthajtogatta.
Megismerte a férfi írását, a szabályosan sorakozó, szálkás betűket. Egyre jobban kipiruló arccal olvasta a döcögős magyarsággal írt sorokat:

Drága Emma!

Bármi történni, maga várni rám.
Én fogok jönni!
Legkésőbb dél itt lenni.

Szerető és hűséges híve:
George

"Dél körül - sóhajtott fel, kebléhez szorítva a levelet, - de hisz nemsokára dél lesz..." - jutott az eszébe, és mintegy válaszul lentről, a völgyből, füttyszó hangzott fel.
Az elmúlt hónapokban, mióta a vasútépítők a birtok közelébe értek, már megtanulta, hogy a gőzsíp szava hogyan tagolja a munkaidőt. Egy hosszú, egy rövid reggel és este: a kezdet és a vég; két rövid: ebédszünet; egy hosszú: veszély... és ez bizony most két rövid volt...! George, az ő George-a hamarosan itt lesz!
Izgatottan várta a mai randevút, kíváncsi volt, a fiatal angol vasútmérnök mit fog szólni a közlendőjéhez. Tegnap ez a találka még titkos lett volna, de ma...!
"Mától nyugodtan találkozhatunk, akár még az építkezésen is!"
Nem érdekelte, hogy mit pletykálnak majd róla, szereti ezt az idegen fiatalembert az első pillanattól, hogy bemutatták őket egymásnak a megyebálon és tudta, George is szereti őt, a többi pedig nem számít. Szegény? Ugyan, dehogy! Hiszen rendes, jól fizető munkája van. Amellett jóképű, kedves, remek társalgó - már magyarul is egész jól tud - kitűnően lovagol, és jól bánik a lőfegyverekkel, még apjával, a gróffal is elment vadászni.
Töprengéséből kocsizörgés riasztotta fel. Kilépett a fák közül az útra, és rögtön meglátta a közeledő csézát, az elé fogott kis muraközi vígan ügetett az enyhén emelkedő úton.
Kocsisa, egy kávébarna felöltőt viselő férfi, a dombocska aljához érve gyakorlott mozdulattal rántotta meg a gyeplőt, hogy a ló és vele a jármű megálljon, aztán felállt és felnézett a kereszt felé. Ahogy megpillantotta azt, akit keresett leugrott a bakról és futva indult felfelé, hogy végül karjába kaphassa a hozzá szaladó leányt.
- Emma, my darling... - simított végig szép szőke haján.
- Én Györgyöm, én sárkányszelídítőm... - viszonozta Emma a kedvességet, és beletúrt a férfi barna fürtjeibe.
- Jönni, jönni velem, nincs idő - súgta szinte lázas türelmetlenséggel George, - el kell érni vonat... - majd megfogta szerelmese kezét, és húzni kezdte a kocsi felé, csakhogy néhány lé-pés után megtorpanjon, és kutatón nézzen körbe: - Hol lenni csomag?
- Nincs csomag - felelte a lány.
- Nincs? Milady utazni csomag nélkül? Lehetetlen! - fakadt ki kedvese, majd hirtelen elborult az arca. - Meggondolni magát, igaz? Nem jönni velem Anglia?
Szürke szemében olyan kétségbeesés lángolt, hogy Emma legszívesebben felkacagott volna, de mégsem tette. Egyrészt, mert ez a hirtelen kitörés újfent megmutatta, mennyire szereti őt a férfi, és ez nagyon jól esett; másrészt nem lett volna illendő. Így csupán elmosolyodott.
- Kedvesem, tudhatná, hogy egy főrend nálunk sem veszi vissza adott szavát, akkor sem, ha asszony. Vagy talán a maga hazájában a ladyk megteszik?
- Nálunk? Nem, dehogy. De akkor most...? Most mi lenni?
- Most? - cirógatta meg Emma a dús vörhenyes szakállt. - Először is csókoljon meg, hogy tudjam, még mindig szeret... - és mert a férfi kissé maflán nézett rá, hát ő húzta le magához és nyomott egy puszit a szájára, amiből a másik nyomban értett és olyan csókot adott a kisasszonynak, hogy hétnyelven beszélt.
- Aztán... - pihegte a lány, kicsit kibontakozva az ölelésből, - megnyugtatom, hogy boldogan elmegyek Önnel ködös otthonába... - itt tartott egy kis szünetet, aztán kedvese orrát megfrics-kázva hozzátette: - mihelyst elvesz feleségül.
- De Emma! - tiltakozott a vasútmérnök. - Mi azért elmenni, hogy lehessen esküvő! Hogy ne tudni papa... ne legyen akadék... - és továbbra is értetlenül tekintett a lányra.
Hiszen a tervük úgy szólt, hogy titokban Bécsbe mennek, ott vonatra szállnak és meg sem állnak a Csatorna partjáig, ahonnan hajón kelnek át Angliába, ahol végre egybekelnek. És teszik mindezt azért, mert Emma biztosra vette, hogy apja, a gróf, nem fogja engedni, hogy a lánya egy közrendű emberhez menjen hozzá. Akkor most mi ez az egész? Miért néz rá Ema úgy, mintha minden rendben lenne?
- Nem lesz semmi "akadék" - mosolygott a lány. Tudta, hogy nagy megrázkódtatás lesz a férfinak, de muszáj elmondania. - Tegnap este elmondtam mindent apámnak... - és mondta volna tovább is, de George feljajdult:
- Elmondta? Ó, my god! Mindjárt itt lenni papa, hozni puska...! - és olyan ijedten pillantott körbe, mint aki valóban erre számít.
Pedig nem volt sem félős, sem ijedős, a legveszélyesebb munkákat is elvégezte, a legvadabb munkásokat is meg tudta fékezni, ha összeszólalkoztak, de egy haragos apával szembekerülni...! Az nem tartozott a legkívánatosabb halálnemek közé...
Most már szinte haragosan pillantott a lányra.
- Maga játszani velem!
- De George! - tiltakozott a lány. - Erről szó sincs... - és megpróbálta elmondani, hogyan is történt az egész, de a fiatalember nem hagyta magát.
Lerázta magáról az ölelő karokat és hátrébb lépett. Kék szeme villámokat szórt.
- Én feladni állásom, becsületem! Erre maga becsal csapda!
- György! - háborodott fel Emma. - Mit gondol maga rólam?
- De én nem lenni olyan! - ágált tovább a férfi. - Én elégtételt venni...! - és e szavakkal visz-szarohanva a kocsihoz csomagjai közül előhúzta nagy becsben tartott pisztolyát. - Ha nem jönni velem, azonnal...
A lányban meghűlt a vér. Tegnap este, hosszas gyötrődés után bevallotta apjának, hogy szerelmesek egymásba az angol mérnökkel, és össze akarnak házasodni. Arra számított, az lesz a legkevesebb, hogy kitagadják, ehelyett egész más történt. Legnagyobb meglepetésére édesapja nem tiltakozott, csupán elmesélte saját életének legnagyobb tévedését, amikor nem vette el azt, akit komolyan szeretett. És végül áldását adta rájuk...
Más se hiányzik, mint hogy George mindent elrontson!
- George Wrexham! - kiáltott fel. - Ördög vigye azt a wales-i vérét! - majd amikor hirtelen kitörésétől a férfi elnémult, folytatta: - Hallgasson meg végre!
És akkor végre el tudta mondani a gróf üzenetét, hogy nincs ellenére egy külföldit, ráadásul egy közrendűt fogadni a családjába. Boldogan adja hozzá a lányát, mert biztos abban, hogy Wrexham úr igazán szereti, és el fogja tudni tartani, hiszen szép hivatása van, amivel jól keres.
A fiatalember bűnbánó arccal itta a leány minden szavát. Hagyta, hogy a fegyver a földre es-sen, hagyta, hogy kedvese megeskesse, hogy többé nem tesz ilyen őrültséget, és végül hosszú, forró csókkal pecsételték meg az esküt.
Ami aztán három héttel később egy hamisítatlan főúri esküvőben vált véglegessé.

2012

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

szilkati bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

sankaszka bejegyzést írt a(z) Édes otthon című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel A nyárfa címmel a várólistára

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Testvérek című alkotáshoz

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Anyáknapi merengés című alkotáshoz

Jártó Róza bejegyzést írt a(z) Szép mert szeretem... című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Elmulasztott boldogság című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) A semmit hiába űzöd című alkotáshoz

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A semmit hiába űzöd címmel a várólistára

inyezsevokidli bejegyzést írt a(z) Mi szabdalja? című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A varázshangszer című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)