HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 4

Online vendég: 14

Tagok összesen: 1894

Írás összesen: 49442

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Fekete Miki
2020-01-03 12:36:33

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: NoondarklyFeltöltés dátuma: 2012-03-30

Az élet csókja

Rozsdabarna falevél ereszkedett le a szűrt fénysugárkák között, le egészen a többi társa közé. Ott megpihent és várta a többieket. Az alkonyat csendjében mintha azt susogta volna a széllel karöltve: ne féljetek... ez a sorsotok, elkerülni nem tudjátok, fogadjátok hát boldog nyugalommal. Én is megtettem.

Az öreg író félig elbóbiskolva pihent a lenyugvó nap meleg búcsújában. A kopottas padon nem ült mellette senki, egyedül hallgatta hát, ami körülötte történt: a semmit. Várta vissza egykori énjét, aki legtehetségesebb tanítványaként követte őt keresztül az élet zegzugos termein, elkísérve őt egészen idáig. Hol késik vajon? Nem találta meg a jegyzeteimet az asztalon?

A szél a ráncos kézre repített egy kis falevelet, de az öreg nem vette észre. Érzékei évek óta cserbenhagyták; nem hallotta már az élet hangjait, nem érezte az ízeit, és a színek, melyek korábban szivárványban egyesültek létének minden pillanatában, most fakultan borultak a világra.

Szemtelenül fiatal fiú és lány haladt el előtte. Lassan lépkedtek, karjaik egymásba kapcsolódva, csípőjük összeérve mozdult teljes egyetértésben, fejüket összetapasztották hajtincseik. Valószínűleg ők is házsártos párként végzik, ha egyáltalán kitartanak egymás mellett, morfondírozott az öreg. A fiú keze gyengéden pihent a lány derekán, mohó ajka a lányét kutatva. Csókjuk nyomán az öreg fájdalmat érzett, de leginkább ürességet: nem emlékezett arra, hogy valaha csókolt volna így, ilyen szenvedéllyel, ilyen odaadással. Se mátkáját, se ágyasait, de még kitalált kedveseit sem a szürke hétköznapok enyhítésére megidézett, képzeletbeli kalandjai során. A mindent felemésztő vágyakozás, a hatalom önkéntes feladása ismeretlen érzések voltak számára. Merő időtöltés volt minden emberi kapcsolata: végtelen sok perc egymásba fűzve, okok és következmények nélküli, emlékek súlyától és a bizonytalan jövőtől mentes helyzetek sorozata.

Felerősödő szél csapkodta egymásnak a fák haldokló ágait. A nap korongja félig elmerült már a tenger vízében, tétova, narancsszínű foltot hagyva nyomában. Egyre hűvösebb volt a levegő, az öreg némileg fázósan húzta össze magán a kabátot. Maga sem tudta, miért ezt a kabátot hordta még mindig; harminc éves is megvolt talán, és még Daisy vette neki ajándékba, mielőtt elhagyta volna valaki másért. Ráncos kezének érintése alatt a kabát anyaga közel volt ahhoz, hogy felmondja a szolgálatot; az öreg ösztönösen bólogatva paskolta meg az ősrégi ruhadarabot, mely szinte lelke részeként borult aszott testére. Már nem kell sokáig bírnod, öreg harcos.

Miért nem jön már az a mihaszna, türelmetlenkedett. Érthetően elmondtam neki, hol találja a jegyzeteket: bal alsó fiók, hátulsó rekesz, a sárga boríték alatt. Vajon kikereste a jövő heti tesztkérdéseket? Elég figyelmetlenül hagytam ott a fénymásolatokat, a sok kacat között. Eh, semmi értelme ezzel foglalkozni. Ha megtalálja, hát megtalálja. Talán itt sem leszek, hogy kijavítsam a dolgozataikat.

Sűrű, rozsdavörös árnyalatú fátyol lepte be a tenger felületét. Hogyan nyújthat ennyire csodálatos látványt az elmúlás? Miként festi be a szemeink előtt lebegő vágyálmainkat a megmásíthatatlan? Minden haláltusa egy lélegzetelállító festmény; valakinek az utolsó pillanata egy másik személynek a boldogság csúcspontja. Az öreg tudta, hogy ez a naplemente az utolsó lesz, melyet agg szemei figyelemmel követhetnek ebben az életben. Sok éve már csak nagyon homályosan látott mindent, de a nap eltűnő korongja mögött hátramaradt színorgiát még az ő esendő szemei is tisztán érzékelték. Egyetlen dolgot sajnált csak: hogy nem láthatja többé az ő Andrását.

De hát mit is mondana neki? Hogyan búcsúzna el tőle? Ihletett, megható szavak megtört folyamával? Milyen tanácsot tudna neki, a még alig megszületett férfiléleknek adni, ő, a vénséges, megkeseredett, céltalan és elégedetlen embermaradvány? Sose add fel, légy bátor, szeresd hivatásod, légy nagylelkű embertársaiddal, türelemmel szívd magadba a tudást. Elhadarni sem tudná mindezt a beteg nyelvével. A fiatal férfi pedig látszólag megrendülve hallgatná, miközben bensőjében gúnyos megvetés és értetlen szánalom harcát igyekezne csitítgatni.

Fel akart állni, hogy lassan elinduljon hazafelé, ám lábfejei érzéketlenül pihentek a hideg betonon. Rettegéssel a szívében futott át lassuló agyán: ez a vég, nincs tovább. Egykori énje lázadó hangon csattant fel az elemek színe előtt: Miért most? És miért így? Hát nincs jogom békében, nyugalomban, melegben távoznom a föld színéről? Egy teljes élet harcos mindennapjainak ez a végelszámolása: ez a tehetetlen düh, ez a semmitmondó fájdalom, ez a gúnyos gyengeség, mely minden tagomat lefogja?

...hogyan? Kel fel a nap? De hiszen csak most volt alkonyat, gondolta az öreg megrökönyödve. Szemeit dörzsölgetve hunyorgott a tenger felett lebegő nap korongjába; végtagjain jóleső bizsergés szaladt át, meleg életerőt küldve testének minden porcikája felé. Milyen furcsa, gondolta, miközben könnyedén felállt a padról, és biztos léptekkel elindult az ösvény színes kavicsokkal kirakott szegélye mentén.

Alig tett néhány lépést, előtte sudár, ifjú férfi alakja sejlett fel. Mintha köd vette volna körül, pedig kristálytiszta reggelre ébredt a világ. Lassan lépkedett az öreg felé, aki dübörgő szívvel várta egy élet óta megkésett találkozásukat. Égszínkék szemeiben az ég tükröződött, hullámzó csípője a tenger mozgását követte, rakoncátlan fürtjei úgy imbolyogtak a szélben, akár a mező virágai. Lágy ajkai Napfívér és Holdnővér örök soha-nem-találkozását formázták, mögöttük a csillagok gyémántjai ragyogtak. Az öreg zihálva nézte a látomást és szíve körül tűrhetetlen szúrást érzett a földöntúli szépség láttán. Ahogyan közeledett az ifjú, az öreget úgy borította be valami furcsa, melegséget árasztó nyugalom. Álmodom, akarta szóra nyitni a száját az öreg, ám a fiú hallgatásra intette szemének egyetlen csillanásával. Erős karjai gyengéden borultak mestere reccsenő testére, ajkai pedig az öreg ajkaira, és ekkor megnyílt az égbolt és a föld, a Nap és a Hold egymásba olvadt, a csillagok harmattá válva csurrantak le a súlyuk alatt meghajoló fűszálakon. Az öreg érezte, ahogy teste lebeg a végtelenben, sejtjei magukba fogadják a boldogság-cseppeket, melyeket a fiú lehelete áraszt. Nyugalom és szeretet töltötte ki minden gondolatának minden szótagját. Elégedettség és béke szállta meg; megbánásnak, keserűségnek, vágyakozásnak nyoma sem volt. Lehunyt szemei mögött mosoly és szerelem lakozott, újra felsejlő ifjúság és soha nem halványuló bizakodás. Ajkai a tenger lágyságát, a nap sugarainak melegét, a kövek néma szeretetét, a levegő balzsamos ölelését csókolták. Meg nem történt, de egy örökkévalóság óta vágyott emlékek szökkentek elő a tegnapból, és mindegyikre a boldog várakozás nyomta rá bélyegét: egyszerre múlt és jövő, makrancos élet és békés megnyugvás volt minden. A férfi karjai immár a vágytól reszketve fonódtak az élettől duzzadó test köré, lelke pedig megrészegülve itta magába az ifjú csókjának édes nedűit. Bensőjében ujjongott a remény; szeretlek, kiáltotta bele a végtelenbe szavak és hangok nélkül boldogságát. Szeretlek, formás csukló, szeretlek, hullámzó fürtök, szeretlek, mámorító ajkak, szeretlek, tökéletes életem. Te vagy, aki voltam, és aki szeretnék lenni egy örökkévalóságon át. Itt vagyok; nem kell más semmi, csak te, csak ez. Csak ez.

Mozdulatlan táj mozdulatlan szereplőjeként ült az öreg a padon. Kezei, a ráncos emlékhordozók ölében megpihenve őrizték az ifjú karjainak erejét, hajának selymét, ajkainak mosolyát. Kihűlt lehelet lebegett merev teste körül, tétovázva sír és születés között. Miközben a fekete égbolt arcából milliónyi szempár szikrázott le rá, az öreg nyitott szemei mögött vad örömtáncot járt a vágy és a megnyugvás.

Ennek az alkotásnak a tetszésátlaga: 5

Alkotó
Millali
Regisztrált:
2011-11-14
Összes értékelés:
2123
Időpont: 2012-04-04 18:44:34

a felhasználó által leadott szavazat: * * * * *
Azért van ennek az írásnak is mondanivalója. Legalábbis én úgy gondolom. Ha elfogadsz egy bátortalan tanácsot, azt mondanám, hogy sokszor kevesebb jelzővel többet tudsz éreztetni. Az írói képeket úgy próbáld "megfesteni", hogy mindenki számára az a kép jelenjen meg, amit láttatni akarsz. Az olvasókból az érzéseket akkor csalod ki, ha száraz őszinteséggel csak célzol, vagy utalsz valamire.
A novella nem szoborleleplezés, itt elég csak fellebbenteni a leplet. Meglátod, kíváncsian alá fognak kukucskálni, és nem veszed el az olvasóktól a felfedezés érzését.
Remélem nem haragszol az okoskodásomért.

Üdvözlettel:
Millali
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8603
Időpont: 2012-04-03 13:17:12

válasz Noondarkly (2012-04-03 11:44:51) üzenetére
Nagyon klassz ez a szimpatikus, pozitív hozzáállás! Persze nem én vagyok a nagy tanítómester, én csak az olvasó szemével nézem a dolgokat, s írom le, ami eszembe jut. Ez a történet kicsit hasonlít egy Jack London történetre, az a címe, hogy: The white silence. Angolul érdemes elolvasni. A pontozással úgy vagyok, hogy, ha valami nagyon tetszik, akkor arra 5 pontot adok, ha nem tetszik (nagyon) akkor nem adok pontot, mert, hogy helyezzem el kevésbé tetszésemet egy ötös skálán?! Jó alkotást! Üdvözlettel. én
Alkotó
Regisztrált:
2011-08-27
Összes értékelés:
2858
Időpont: 2012-04-03 12:52:46

Kedves Noondarkly!

De jó, hogy találtam valakit aki tanulni jött ide.( Szintén, mint én)
Érezd jól magad.

Ági
Alkotó
Regisztrált:
2012-03-20
Összes értékelés:
54
Időpont: 2012-04-03 11:44:51

Jaj ne, kitöröltem a saját válaszomat? megőrülök... azt hittem a moderál javítást jelent... bocsánat! :D

Szóval azt írtam volt, hogy igen tudom, szerintem is giccses, de volt egy ilyen időszakom. Ma már semmiképpen sem így írnék, sőt lehet hogy ezt a témát feldolgozom mai fejjel mert mai napig bennem van egy kép ami miatt ezt az egészet megpróbáltam leírni.

Örülök hogy egyetértünk és köszönöm a hozzászólást :) és ami miatt javítani akartam hogy ilyenkor nyugodtan adj kis szavazatot. Nem baj az :) tanulni jöttem ide nem az egómat hízlalni!
Szenior tag
Bödön
Regisztrált:
2007-01-05
Összes értékelés:
8603
Időpont: 2012-04-03 08:41:36

Szia! Hát bizony nem rejthetem véka alá, ez kicsit (nagyon) giccsesre sikeredett!!! A téma jó, és talán, ha szikárabb a megfogalmazás, ha nem törekszel arra, hogy minden mondatodban valami "meseszépet" alkoss, -jobb lenne. Ezen kívül: "a karjaik egymásba kapcsolva", "csípőjük összeérve"," mohó ajka a lányét kutatva" -megfogalmazások nem hangoznak túl magyarosan. Érdemes lenne átdolgozni! Üdvözlettel. én

Legutóbb történt

hundido bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

mandolinos bejegyzést írt a(z) J. W. von Goethe: Karácsony című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Jövő-kép című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Jövő-kép című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Na, szóval. Kicsi mese csak. című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Na, szóval. Kicsi mese csak. című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/10) című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Vaksors II fejezet (12/10) című alkotáshoz

Marcsy alkotást töltött fel Óh, költő címmel a várólistára

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) Veres Mariska című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Na, szóval. Kicsi mese csak. című alkotáshoz

túlparti bejegyzést írt a(z) Na, szóval. Kicsi mese csak. című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2020 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)