Virágvasárnap reggelén
ébred a bécsi nép.
Hogy nagy vesztese lesz e napnak,
nem tudhatja még.

Nem tudhatja még ő maga sem,
Mátyás, a nagy király,
hogy két napja sincsen hátra már,
s jő érte a halál.

Domenico Bollanit, ma
lovaggá üti,
nem gondolja, hogy a végső
tette ez őneki.

Nem tudhatja még, hogy kézbe,
kardot utoljára fog,
Nem avathat már fel senkit,
csak ezt a lovagot.

Április hó negyedikén,
vasárnap reggelen,
mindenki vígan megjelent,
a szent körmeneten.

Felesége és fia is,
elkísérték őt.
Mátyás királyt, a nap hősét,
a halálba menőt.

A pálmaág-szentelésen,
s ünnepi misén,
hogy érette zúg minden harang,
még nem tudja szegény.

Míg éhségét anconai
fügével enyhítette,
haragra gyúlt, mert az ízét.
romlottnak érezte.

Hiába kínálá Beatrix,
hazatérő neje,
bármily pompás ételekkel,
nagyon fájt a feje.

Sötét előtte a világ,
ím megszédüle már.
parancsra ágyba fekteték,
és semmit nem csinál.

Este hatkor már megbénult,
bizony a nyelve is.
kínzó hasgörcs gyötri egyre,
gyógyír rá semmi sincs.

A királyné mindent megtesz,
hogy megmenthesse őt.
az orvosok némán állanak
a szenvedő előtt.

Száját feszíti Beatrix, s belé
orvosság csepeg.
bátorítja, biztatgatja,
mást sajnos nem tehet.

Nem lehet őt megmenteni,
olyan nagy a baj,
kedd reggelig tart a tusa,
míg végül meghal.

Így végezé Mátyás király,
az élet színpadán,
mint oroszlán, úgy ordított,
s jött megváltó halál.

Oly jól esett elcsendülni,
nem fáj az élet már,
hatodikának reggelén,
halott a nagy király.

Meghalt Mátyás király,
siratja mind a nép.
Oda az igazság véle már,
élhetett volna még...!