Költészet napja tiszteletére

Szülőfalumról több verset is írtam. Szeretném, ha meghallgatnák az egyiket:

Szülőfalum
Kisbárkány, 2009. október 8.

Ott születtem, s éltem kisgyermekként,
kedves emlékek most is bennem élnek.
Sok év telt el, mióta nem jártam ott,
azóta annyi minden megváltozott...

A patakon túl nyíló új utcában,
már épültek - emeletes házak,
a korábbiaknál sokkal szebbek,
de nekem nem kedvesebbek.

Fenn a dombtetőn, a temetőnél
egy kicsiny templomot emeltek;
ajtaját bezárva találtuk, ezért
a rács előtt mondtuk el imánkat.

Szülőházamat már nem találtam,
a helyén csak álltam meghatottan.
Ott volt régen az iskola, mellette
tanító-lakás, ahol világra jöttem.

Az ódon falait az enyészet rég'
elemésztette, ezért lebontották;
kívülem nem is hiányzik másnak,
csak én állok ott némán, meghatottan.

Eszembe jutott a gyermekorom,
amikor még olyan boldog voltam,
felvillannak bennem az emlékek,
melyek ma is kincsei életemnek.

Szemem előtt a régi falut látom,
ahogy kinéztem a ház ablakán,
csodálatos látvány tárult elém...
Ábrándozva néztem a kék eget,

az Égen futó bárányfelhőket,
borús égen sötétlő fellegeket,
messzi távolban hosszan elnyúló,
s egymás mögött elbúvó hegyeket.

Ahol a házzal szemben sorakozva
a Mátra nyúlványai tornyosulnak,
kék-zöld árnyalatokban pompáznak
gondolataim oda visszaszállnak,

oda, ahol megláttam a napvilágot,
'hol kiskoromban oly' boldog voltam,
abba' a házba', ahol megszülettem,
s ahová most is, mindig visszavágyom.

Visszatérve a lakás felújításához, első dolgom volt a naplókat gépírásba áttenni. A gyorsírással írt naplóval kezdtem. Utána időrendben vettem a többit; legalább 700 oldal lett sűrű sorokkal gépelve, mire végére értem.
A szöveg rendezését hagyományos módon kezdtem összeállítani; a gépelt oldalakat ollóval elvagdostam témák szerint, majd egymás mellé illesztettem az egybeillő részeket.
Fiam meglátogatott és látva, micsoda nagy munkába kezdtem, elhozta a számítógépét, s javasolta, próbálkozzam azzal megbarátkozni... Talán mondanom se kell, előbb tiltakoztam: már megszoktam az írógépet, hiszen tizennégy éves koromban tanultam meg azon úgynevezett "vakírással" dolgozni. Nekem nehéz lenne a bonyolult, számomra ismeretlen masinával boldogulnom. Ő kitartón bátorított, erősítette, hogy mennyire megkönnyítené a dolgomat, ha megpróbálnám.
Engem mindig érdekeltek az új találmányok, hiszen a háztartásban már akkor is sok gép segítette a háziasszonyok munkáját. Addig győzködött, amíg megpróbáltam.

Így történt, hogy nyugdíjas koromban kezdtem a számítógép rejtelmeinek megismeréséhez.
A takarítás, rendezgetés alatt saját emlékeim mellett előkerült Apukám legutóbb kiadott, hosszú évek alatt elrongyolódott verseskötete, amit Marosvásárhelyen adott ki. Sorban kezdtem leírni belőle apám gyönyörű hazafias verseit.
Kérem, hallgassák meg édesapám, Finta István versét, melyet 1921. évben írt Kisbárkányban, ahol 20 évig tanított 6-osztályt az általános iskolában.

Házam... Hazám...
1921. Kisbárkány

Hó-koronázta bércek alatt
Csörgedező ér partjainál
Fenyvesek alján, völgynek ölén
Roskadozó vén épület áll.

Csak pici kunyhó, nem palota;
Már moha lepte, rossz a tető,
Néhol a zöld fák ágai közt
Zöldzsalus ablak villan elő.

Égre törő fák háttereként
Ködbe enyészik távoli hegy,
Völgyet övezve zárja a tért;
Erre is látszik, arra is egy.

Zöldell a fű a tér közepén
Tarka virágja illatot ont.
Kis pad a szélén, karja is áll,
Melyet a repkény ága befont.

Itt szabadabban száll a madár,
Zeng a víg ének, csattog a dal;
Áldja az Istent a csalogány,
Melyet bokrok árnya takar.

Fönt a magasban kört kör után
Ír le a légnek szárnyas ura.
Sziklafokán rak fészket a sas;
Ellene föl nem juthat oda.

Ott a pataknál őzike jön,
Várja a pázsit, jó legelő;
Retten a zajtól, tisztul a tér,
Hogyha a mackó cammog elő.

Néma a környék, emberi hang,
Lárma a csendet nem töri meg;
Pásztor, ha néha erre halad,
Döbben a lelke, szíve remeg.

Szent ez a kis völgy, templom a tér;
Szent az a hajlék, ősi tanyám;
Csak pici kunyhó, nem palota:
Szent, aki lakja, édesanyám. -

Messzire elvert onnan a sors;
Látom-e még őt, vagy sohasem?
Vándorok ajka jajra szokott,
Fenyvesek alján könnyes a szem.

Távoli bércek, hegyek alatt
Szenved az ősföld, jajszava száll;
Sóhaj imája, hangja panasz,
Égre kiáltnak kínjai már.

Múlnak az évek, illan a perc,
Csüggedezésre nincsen idő:
Újra derült lesz s kék lesz egünk;
Nagy vala múltunk, szebb a jövő.

Fenyvesek alján, völgynek ölén
Vár pici házam, vár az anyám:
Életem érted áldozom én,
Csak te szabad légy drága hazám!

** **
A verseket tapsivar követte, édesapám költeménye különösen tetszett a hálás közönségnek. Olyankor kicsit kifújhattam magam.

Mondhatom, nem volt könnyű dolgom minden előtanulmány nélkül megszokni az okos számítógépet. Viszont megcsodáltam, mennyi mindent lehet rajta csinálni, ami valóban megkönnyíti az írásbeli munkát.
De hogy eleinte miket műveltem én szegény géppel... az is megér néhány mondatot. Fiam egyszer csendesen megjegyezte: - Anyukám! Különös érzékkel tudod rongálni a számítógépet!
Az biztos, hogy nekem se volt könnyű átállni írógép után, és mégis, ha már belefogtam, kitartóan gyakoroltam rajta, könyveket tanulmányoztam és érdeklődtem, ha akadályba ütköztem. Végül beláttam, hogy valóban jobb vele dolgozni, mint a hagyományos írógépen, de nagyon kellett vigyáznom, nehogy valamelyik billentyű mellé üssek, mivel az, szörnyű bonyodalmat okozhat... És okozott is!
Nem telt el hosszú idő, mikor az írógépeimet elajándékoztam. Ugyanis amikor nyugdíjba mentem, két írógépet is vásároltam gondolván: furcsa lenne az életem nélkülük...

Folytatása következik!