Lendül a hinta alattad,
míg feszül a fényes lánc...
Lényed az égre felszárnyal,
szökkenő, rebbenő tánc.

Nyújtod a két csinos lábad,
mosolyod felhőkben ég.
Én hiúzként megcsodállak,
mint aki napfénybe néz.

Egyszer fel-, egyszer leszállva,
szép szemedet emeled.
Kócos hajad lobogása
űz kövér fellegeket.

Villan a napfény ruhádon,
tűzpiros szoknyád repül.
Pipacsként virít zöld fákon,
s ősparkunk fölé kerül.

Boldog a lég e ligetben,
te lehelsz belé hitet.
Hintádon szállva az égre
dús kebled vágyban piheg.

Elpirul most az öreg Nap,
ily szépet nem látott még.
Mint amikor te hintázol,
lényedtől ragyog az ég!