HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 16

Tagok összesen: 1865

Írás összesen: 48384

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: aprokekFeltöltés dátuma: 2006-11-29

A város és a vihar

Szilvia kilépett az öltöző ajtaján. Elégedett volt, ma még jobban teljesített, mint múlt héten. Igaz ugyan, hogy női tornában elért eredményeit senki sem kérte számon, de ő maga szigorúan vette. Egyre ritkábban fordult elő, hogy előbb abbahagyott egy gyakorlatot, minthogy elhallgasson a zene, és a csoportban most már határozottan a jók közé számított. Kényelmesen bandukolt az üdítőautomatáig, amely a folyosó végén állt, hogy egy üveg szénsavmentes ásványvíz tegye teljessé az egészséges napot. Majd begombolta a kabátját, és kilépett az utcára. Este volt, téli este, szemerkélt a hó. Szilvia nem lakott messze. Útközben megállt, hogy pénzt vegyen fel egy automatából. Beillesztette a kártyát, és beütötte a kódot. Pár másodperc múlva kezében volt a pénz. Ekkor már feltámadt a szél, s néha a lány arcába csapta a havat.
Kis lakásában meleg fogadta. Bekapcsolta a rádiót, hogy ne hallja a csöndet, majd elkészítette a kalória- és bioelvárásoknak szigorúan megfelelő vacsorát. Kicsit kapcsolgatta a tévét, és próbálta elfelejteni, hogy van egy tábla nagyon finom csokoládé a konyhaszekrényben. Erről nem tudott leszokni. Pedig elhatározta, hogy azt a pár fölösleges kilót, amely egyébként csak szerinte létezik, le fogja adni két héten belül. De azért valami édesség mindig becsúszott rejtélyes módon a kosárba, mikor vásárolt, és hazafelé sietvén a szatyrokkal mindig szemrehányást tett magának torkosságáért.
Ma azonban még szilárdabb elhatározást tett. Bármi történjék, ma nem lesz édesség! A tévé nem kötötte le, leült hát a számítógép elé. Egy perc múlva már kedvenc chatelő programján volt. Gyakran chatelt, volt is már néhány hozzá hasonló lány, akikkel rendszeresen beszélgetett így.
Mobiltelefonja bánatosan csipogott mellette. Le akart merülni. Ha feláll, és odaviszi a töltőt, hamar orvosolhatta volna a problémát, de Szilvia lusta volt felállni. Ő most a torna utáni megérdemelt pihenését tölti.
"Úgysem keresne senki." - gondolta. - "Én jöttem el utoljára az irodából."
A telefon lassan elnémult, elsötétült, feladta a küzdelmet. Szilvia pedig belefeledkezett a beszélgetésbe. Internetes barátnői közül több is fent volt, és hamarosan alig győzte nyomkodni a billentyűket. Közben CD-t hallgatott, szóval a szokásos módon telt az este.
Aztán egyszer csak leállt, elhallgatott minden, a monitor fénye kihunyt. Szilvia most kezdte csak hallani, hogy zúg a szél, milyen dühösen támad. Az ablakhoz botorkált, és elhúzta a függönyt. Odakint is sötét volt, az utcai lámpák sem égtek. A szél haragja egyre nagyobb lett. Rángatott, tépett mindent, ami az útjában állt, mintha a természet visszakövetelné az emberektől, ami az övé.
Szilvia egy ideig értelmetlenül állt az ablaknál. Hallgatta a Csöndet. Csönd végtelen volt, mint mindig, most azonban határtalan ürességet is hozott magával, és ebben az ürességben csak egyvalakinek volt helye, az egyetlen mindenütt jelenvalónak: Időnek. Idő gúnyos mosollyal lépett Szilvia elé.
"Tudom, gyűlölsz te is, mint mindenki. Pedig nem én akartam így. Békében éltünk egymás mellett, amíg az emberek nem ismertek. Mikor azonban felfedezték, hogy létezem, fölöttem is, mint minden fölött, uralkodni akartak. Azt hitték mérhetnek engem is, mint a lisztet vagy a cukrot, azt hitték, egy perc egy perc, és egy óra egy óra. Csakhogy ha én úgy akarom, egy perc egy óra és egy óra egy perc. Fontos arccal rohannak fontos utcáikon fontos céljaik felé. Én ilyenkor kényelmesen ballagok utánuk, rámosolygok az élet szépségeire, melyek mellett ők elrohannak, és arra gondolok: "Ti akartátok, hogy mindenütt ott legyek, hogy nélkülem ne kezdődjön semmi, hát csak várakozzatok, míg meg nem érkezem." Máskor mindenttudó masinákra ülnek, azt hiszik, gyorsabbak lehetnek nálam, aki gyorsabb vagyok, mint a hang, mint a fény, mert ha úgy akarom, én vagyok a leggyorsabb. Már régen ott ücsörgök, mire ők pihegve, lesütött szemmel belépnek az ajtón és halkan rebegik: "Bocsánat, már megint elkéstem... Pedig úgy siettem..." ...Most pedig lassan megyek, sőt nem is megyek, állok. Itt állok melletted, és nem mozdulok."
"Gonosz vagy!"-gondolta Szilvia.
"Nem igaz. Az emberek bilincsbe akartak engem verni. Csakhogy én nem engedem."
Szilvia érezte, hogy a sötét csend mind jobban ránehezedik a lelkére. Most mintha ő is szólna hozzá, mintha gúnyolódna:
"Tessék, most itt vagyok. Csak én vagyok neked. Hiába minden, most nem űzhetsz el. Nem űzhetsz el, mert..."
Szilvia elrohant az ablaktól. Botladozva futott ki, ki innen, mindegy mi lesz, csak azt meg ne hallja. A mondat úgy végződött volna, hogy: "mert magányos vagy.".
A folyosó nem volt sötét. A másik oldalra nézett, és ott égtek az utcai lámpák. Szilvia leült a lépcsőre és nézte a hóvihart. Ez Tél csodája volt: fehérré varázsolni az éjszakát. Néhány fáradt fényű lámpa nézte unottan a havat, és a hó ezerfelé küldött minden egyes sugarat. Ez volt az ő játéka.
A szomszéd ajtón egyszer csak kattant a zár, és egy idős asszony lépett ki rajta. Szilvia többször találkozott már vele, igaz, a nevét nem tudta. Nagyon kövér, ősz hajú, mosolygós néni volt. Egyszer mikor együtt utaztak a liftben, az idős hölgy örömmel mesélte Szilviának, hogy egyik kis unokáját felvették valamelyik jó nevű gimnáziumba. Szilvia akkor udvariasan gratulált, ki is nyitotta a kaput az asszonynak, de az utcára kiérvén sietni kezdett, szinte rohant. Udvariasság ide vagy oda, neki nincs ideje öreg nénik történeteit hallgatni.
Most kicsit elszégyellte magát, mert eszébe jutott az eset. Nem volt illetlen, ezt nem lehet mondani, csak bántotta, hogy akkor nem foglalkozott az asszonnyal, most meg legszívesebben megölelné, mint egy jótündért, aki elűzte a rossz szellemeket.
- Csókolom! - a szótagok szinte csilingeltek Szilvia ajkán, és most sajnálta, hogy nem tudja az idős hölgy nevét, mert olyan szívesen mondott volna többet a köszönés után, még ha csak egy névvel és egy "néni"-vel is. Utoljára a munkahelyén beszélgetett aznap, de az már régen volt, és akkor is csak egy számláról volt szó, ami napok óta nem akart megérkezni.
- Jó napot kívánok! - válaszolta az asszony, aki igen meglepődött, hogy egy lépcsőn ücsörgő emberi hang szól hozzá.
De meglepettsége azzal a pillanattal el is múlt, és hamar tudomásul vette, hogy nem ő az egyetlen, aki meg akarja tudni, mikor lesz újra áram, és mikor ül már el végre a vihar. Botjára támaszkodott, és Szilvia felé lépett. A hajlott test lassan a korlátra nehezedett, s a szomorú szemek egy kis időre belefeledkeztek a hóesésbe.
- Micsoda idő! - mondta Szilviának. - Az unokáimat vártam ma estére, de már biztos, hogy nem jönnek. Pedig süteményt is készítettem nekik. A kicsi még általánosba jár, a nagy már gimnáziumba. Általában hétvégén szoktak meglátogatni, úgy örültem, hogy most kivételesen hétköznap is eljönnek...
Szilviát valahogy megnyugtatta a hang, most hallgatta volna szívesen órákon keresztül, hirtelen mindent tudni akart a két unokáról. Beszélgetni kezdtek. Észre sem vették, mint múlnak a percek miközben egyre többet megtudtak egymásról.
Azután egyszer csak kattant a zár a harmadik ajtón. Egy fiatalember lépett ki rajta.
- Csókolom, Rózsa néni! Szia!
Mély volt a hang, mint maga az árny, amely előlépett a sötétből. Rózsa néni és Szilvia egyszerre köszöntek vissza.
"Lehet, hogy itt mindenki ismer mindenkit?" - gondolta Szilvia. - "Csak én nem?"
A férfival együtt érkezett egy édes, gyermeki, nevető illat is, mely melegségével furcsa ellentétben állt a sötét, titokzatos árnnyal...
- Jaj, a süteményem! Odaég! - kiáltott fel Rózsa néni, és amennyire tudott, sietett befelé. Sietett? Nehezen járt. A fiatalember lehajolt hozzá, és belekarolt.
- Bekísérem, Rózsa néni.
Szilvia utánuk nézett. Látásból ismerte ezt a férfit, néha találkoztak a lépcsőházban. Szilvia már amikor ideköltözött, megállapította, hogy jelentéktelen arca van.
Odabent gyertyát gyújtottak, majd a fiatal szomszéd kilépett az ajtón, és odament Szilviához.
- Még nem ismerjük egymást. Hadd mutatkozzam be. Havasy Miklós vagyok.
A hang nem volt magabiztos, inkább udvarias. Szilvia felállt, hogy kezet nyújtson az ismeretlennek.
- Somos Szilvia.
A karcsú ujjak elvesztek a nagy kézben, és Szilvia - mióta itt lakott, most először - belenézett a fiatalember szemébe. A szomorú, melegbarna szemekben furcsán játszottak a hó fénysugarai.
- Hideg lehet a lépcső - szólt a férfi, és hangja nem palástolta zavarát. Elkapta tekintetét a lányról, levette hosszú, fekete kabátját, és a lépcsőre terítette.
- Így nem fázol meg. - a hang most már remegett.
Szilvia úgy ült a kabátra, mint engedelmes kisdiák az iskolapadba. A fiatalember mellételepedett, és hogy ne legyen csönd, így szólt:
- Micsoda idő!
A vihar tombolt. Bármit is akart olyan elkeseredetten, még nem érte el, hangja egyre haragosabb lett. Csak Tél tudott ilyen kegyetlen lenni. Vajon mi dühítette fel ennyire?
Tavasz, ez a szőke, kék szemű kislány, nem is tudta, mi az a vihar. Hófehér lelke még játéknak látta az egész világot, azt hitte, az élet csupa szelídszirmú virágillat, puhatollú madárdal, tiszta mosoly és őszinte szó. Tavasz védelmezte a világot, melyet tarka kertnek hitt, vigyázott, hogy a törékeny új életeket ne bánthassa semmi.
Nyár teltkarcsú, ravasz mosolyú, gyönyörű fiatal nő volt. Neki nem volt szüksége viharra, hogy a világ a lábai elé boruljon, őt mindenki szerette. Ismert minden titkot és rafinériát, minden szívet és minden vágyat. Elég volt egy tüzes pillantás, egy sejtelmes mosoly, és bárkit megszerzett magának. Nyár a forró csókokat szerette, a bódító, mediterrán illatokat, a miniruhákat, a simogató, lágy esti szellőt... Vihar? Ő sohasem zavart volna meg viharral egy padon csókolózó szerelmespárt.
Ősz, az idősödő, érzékeny lelkű férfi magányosan, csendesen kószált a világban. Szomorú szemét olykor a barátságtalan emberekre emelte, mintha némán kiáltana: "Még itt vagyok! Még erős vagyok!" De senki sem válaszolt neki. Bánatos elhagyatottságában a festészethez fordult: óriási palettáján a piros, sárga és barna ezer árnyalatát tudta kikeverni, s finom ecsetjével egyenként festette be a puha faleveleket. A magány minden fájdalmát, az elmúlás minden félelmét megfestette, s könnyeivel itt-ott egybefolyatta a színeket. Művészetét azonban nem értékelte senki, s mert nem tudott szigorú ura lenni a természetnek, Szél leszakította, s gúnyosan forgatta sárba, porba a gyönyörű festményeket. Ősz bármit tehetett, őt nem szerették. De nem akart ezért bosszút állni sem a természeten, sem az embereken, ő nem gyűlölt senkit. Néma szenvedéssel tűrt minden rosszalló pillantást és kegyetlenséget.
Tél, a sokat megélt öregember, büszkén viselte hófehér haját. Ő nem akart már fiatalodni, elfogadta az élet minden döntését, az elmúlást is. Bölcs volt, és tiszteletet parancsoló, de mikor unokáival játszott, csodásan megfiatalodott: mindennél többet ért neki a kicsik öröme, s mosolyogva tolta szánkójukat, hóembert épített velük, de még a hógolyózást is tőle tanulták. A felnőttek nem szerették őt, de Tél nem haragudott érte. Puha, szikrázó fehérrel vonta be a tájat, minden bűnt és rosszat, mert ő már tudta: ítélkezni nem e világra való.
A pimaszságot azonban nem tűrte el, s haragja most vad volt, mindent elsöprő. Vagy talán nem is dühös volt, csak mondani akart valamit? Ki ért meg egy öregembert, aki élete minden bölcsességét és kora minden fájdalmát viseli néma belenyugvással?
- Régóta ismered Rózsa nénit? - kérdezte Szilvia, és úgy látszik, nem vette észre, hogy még mindig Miklós mélybarna szemébe veszik csodáló pillantása.
- Igen, már akkor itt lakott, amikor ideköltöztünk. - válaszolta a fiatalember. - Tavaly, mikor önállósulni akartam, úgy döntöttünk, inkább a szüleim költöznek el az öcsémmel egy nagyobb lakásba.
- Hány éves vagy?
- Huszonhét, és te?
- Én is.
A következő pillanatban egy ajtó csapódott ki nagy erővel néhány emelettel lejjebb, majd egy pillanat alatt élénk gyermekhangokkal telt meg a lépcsőház.
- Gyorsan, amíg vissza nem jön a villany! - szólt visszafojtott és mégis visszafojthatatlan lelkesedéssel egy fiú. - Szóljunk a Tomiéknak is!
- Meg az Andiéknak is! - csiripelt vissza egy kislány hangja.
- Gyerekek! - szólt egy szelíden szigorú anyai hang. - Késő este van! Nehogy eszetekbe jusson bárhova is bekopogni!
Nem jutott eszükbe. A hangok - úgy tűnik - vonzották egymást, mert a következő pillanatban még két ajtó vágódott ki, és a gyerekzsivaj megháromszorozódott.
- A múltkor a Bálintnál hagytuk abba. - ment tovább nagy lendülettel a szervezés.
Abban a percben már fel is hangzott Bálint fal felé forduló hangja:
- Öt, tíz, tizenöt, húsz...
A következő pillanatban egy alsósforma gyerek száguldott fel a lépcsőn, s mivel nem számított akadályra, úgy megbotlott Szilvia lábában, hogy a lány alig tudta elkapni.
- Bocsánat, csókolom, csókolom! - suttogta a kisfiú, és Szilvia megpróbálta hang nélkül elmagyarázni, hogy nem haragszik.
Alighogy a fiú elszaladt, egy kislány jelent meg a lépcsőfordulóban, és ugyanabban a pillanatban bele is rohant Miklósba. A férfi olyan ügyesen kapta el, hogy a kislány nem is ütötte meg magát, majd a lehető leggyorsabban túlestek a köszönésen és a bocsánatkérésen, mivel odalent a hunyó vészesen közeledett a kétszáz felé.
- Szia, Ági! - hangzott pár emelet mélységből az előző anyai hang.
- Szia, Emese! - hallatszott a válasz.
- Egynek se lesz holnapra házi feladata. - sóhajtotta az iménti fiatalasszony.
A másik helyeselt, majd a hunyó befejezte a számolást és útjára indult.
Szilvia és Miklós egymásra mosolyogtak: micsoda felfordulás!
Lassú csoszogás hangzott fel a fiatalok mögött. Rózsa néni közeledett, kezében egy tálcával. Mindketten felálltak, és Szilvia udvariasan megfogta a reszkető műanyag másik felét. A tálcán sütemény volt, édes gyerekkor illatú, csillogó cukorral megszórt, túrókrémes, igazi nagymama-sütemény.
- Vegyenek, kedveskéim! - kínálta a néni. - Az unokáim úgysem jönnek már, csak a nyakamon marad...
Szilvia elvett egy szeletet. Ahogy beleharapott a magas, habos, hófehér csodába, valamiféle elmondhatatlan, régi boldogságot érzett. A világ most nem korlát volt és lépcső, ajtók és falak, hanem édes íz, mosolygó illat, mindent elöntő, nevető hang, színes volt, gyerekes, vidám.
A két fiatal csillogó szemmel falta a süteményt, sőt az illat odacsalt még két gyereket, akik Rózsa néni bíztatására hamarosan búvóhelyüket feladva, s a játékban kivívott hírnevükkel mit sem törődve szintén enni kezdték az édességet. Így a finomság nemcsak a négy falatozónak okozott örömet, hanem Bálintnak is, aki különösebb nehézség nélkül ipiapacsolta le a két kis torkost.
A tálca perceken belül üres lett. Szilvia ekkor kapott csak észbe, hogy ugyancsak udvariatlan volt: arra ugyan már nem emlékezett, hogy három vagy négy szeletet evett-e, de most nagyon elszégyellte magát, és ezt mindjárt el is kellett mondania Miklósnak, aki igyekezett őt megnyugtatni:
- Rózsa néni nagyon örül, ha a gyerekeknek jó étvágya van. - szólt mosolyogva, és elővett egy papírzsebkendőt, hogy letöröljön egy világító túrókrém-maradványt Szilvia arcáról. - Ilyen sikere már rég nem volt a süteményének.
Rózsa néni valóban mosolygott, kedvesen nézett Szilviára, Miklósra, a rohangáló gyerekekre, talán még a viharnak is jutott ebből a mosolyból. Miklós visszavitte a tálcát, el is mosogatta, majd eltörölgette és a szekrénybe tette. Neki ez csak pár mozdulat, nem úgy Rózsa néninek.
- Csak tudnám, hogyan jutok el holnap a boltba. - sóhajtott fel az idős asszony elszomorodva.
- Én szívesen megveszem Rózsa néninek, amire szüksége van! - szólt Szilvia lelkesen, mert mosoly ide vagy oda, azért még mindig bántotta az a három-négy sütemény.
- Hát, ha nem okozna nagy problémát... - válaszolta az asszony, és Szilvia végre megszabadult minden lelkiismeret-furdalástól.
- De nem, mégsem, liszt is kellene, cukor is, tej, nem bírná el. - gondolkodott el Rózsa néni.
- Majd én segítek a kis hölgynek! - szólt a fiatalember, aki épp akkor lépett ki a néni lakásából. - Elmegyünk autóval, nem probléma, bármennyit elbír a csomagtartó.
A bújócska folytatódott. A lépcsőház megtelt hangokkal: általános volt a zsongás, nemcsak gyerekzsivaj repkedett az emeletek között, de sok felnőtt beszélgetése is hallatszott, már nem volt kivehető semmi, csak érezni lehetett, hogy sokan vannak.
Szilvia és Miklós visszaültek a lépcsőre. Úgy beszélgettek, mint régi ismerősök, hangjuk beleveszett a kellemes, emberi zajba. Időnként egy-egy gyerek suhant el közöttük halkan vagy éppen kiáltozva, de most már mindenképp nagy gyakorlattal, hiszen a gyerekek számára a két fiatal is a lépcsőház sötétjéhez tartozott már, akár az oszlopok.
A vihar lassan elcsendesült. Tél megnyugodott, most ismét mosolygós nagypapa volt, aki örömmel nézi a gyerekeket és az unokákat, s az ő boldogságukon kívül nem is fontos számára semmi.

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

Tóni bejegyzést írt a(z) Szalay Fruzina: Vallomás / Bekenntnis című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Három lány 10. címmel a várólistára

Vári Zoltán Pál bejegyzést írt a(z) Szalay Fruzina: Vallomás / Bekenntnis című alkotáshoz

MaryAnne bejegyzést írt a(z) Tengerparton című alkotáshoz

MaryAnne bejegyzést írt a(z) Tengerparton című alkotáshoz

Tóni alkotást töltött fel Szalay Fruzina: Vallomás / Bekenntnis címmel

oroszlán alkotást töltött fel Sárga vers címmel

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel Elmúlás /Szonettkoszorú W. Shakespeare LXXIII szonettjére/ címmel a várólistára

alberth alkotást töltött fel Apák napi köszöntő címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Három lány 7. című alkotáshoz

Scherika bejegyzést írt a(z) Múlt című alkotáshoz

Scherika alkotást töltött fel A szél... címmel

Kankalin bejegyzést írt a(z) XXI. századi ballada című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Megjött az éj című alkotáshoz

oroszlán bejegyzést írt a(z) Időspirál című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)