Végtelenben ég és föld között,
magas magány-szirteken lakom,
mint szélnek feszülő vén remete,
messziről jött beteg idegen.

Hajdanán vágy-viharok ültettek,
tavaszi napok szeretettel neveltek,
s virágba borult lombomon,
szorgos méhek életdalt dongtak;

és jöttek, egyre jöttek a felhők,
magukkal hozva borzongató rossz időt,
s törték, tépték testem hurrikánok,
zúzták hegyem cikázó villámok.

Így állok csupasz szirtemen,
társul szegődik sötétlő árnyékom,
susogva együtt sírunk, nevetünk,
öröm páránkat egymásra leheljük.

Tágra nyitom tekintetem, a világra,
nézem forgatagát, hallgatom őrült zaját,
életem megérlelt gyümölcsét majszolva,
maradok magamban bölcs és hallgatag.