Igyekszem nem lenni,
köddé válni a semmiben,
úgy tűnni el,
hogy nyomom ne legyen.

Még fázom néha,
nincs mi felmelegítene,
hisz nincs már jóság,
reményem széjjel hordta
a boldogtalan szótlanság.

Néha feleselek sorsommal,
de szélbe szórt szavaim
a tajtékos ég mindig befalja,
növelve önkényét, hatalmát,
rám lövelli földbe döngölő villámait.

Milyen balga az ember,
hitet ültet magának,
s neveli szorgos munkával,
aztán várja, hogy beérjen,
pedig ádáz kezek rég kitépték.

Úgy kellene egy új hit, új remény,
s némi emberséges bizalom,
nem ennyi, mocskos szenny halom!

Sok érdek ember él.
Érdekből remél, érdekből hisz,
érdekből érvel, érdekből szeret,
csupa érdekből bólogat, helyesel,
csak elfelejti, egyszer érdekből temetik el!

Utóhang:
Elültek az álmokat hordozó szelek,
lassan megfakultak a régi színorgiák,
fagyot köpül a hosszú, csillagtalan éj,
kételyek dörömbölnek a valóság falán,
túl távolról integetnek már az emlékek,
eluralkodott a félelem emberségem felett.