A tengerparton ülök felhúzott térdekkel. Mélyen beszívom a tenger sós illatát, hallgatom a sirályok rikoltozását. Fehér vitorlások közelednek a part felé, ki közelebbről, ki távolabbról, ékes színfoltjai a végtelen kékségnek. A nap már lemenőben, a legkitartóbb fürdőzők is szedelőzködnek, lassan magamra maradok a parton. Tulajdonképpen erre várok, az alkony és én, mi kettesben, csak még ma, mert holnap már utazunk haza. A nap halványuló sugarai játsszanak a víz tükrén, egy távoli csónak fodrozza a vizet, megtörik a fény, ugrándozva fut végig az apró fodrokon, mint megannyi tündér lejtene táncot. Nincs velem szemben part, sem sziget, semmi, csak a nyílt tenger végeláthatatlan vize. Az izzó vörös napkorong sugarai szokatlan színorgiával festik meg az eget a lemenő nap körül. A színárnyalatok gazdagsága lenyűgöz, majd lassan-lassan ott a távolban egyszerre csak szinte a vízbe csobban a nap, mintha csak a tenger nyelné el. Hirtelen tűnik el a víz kéksége, nem játszanak már a fények, minden homályba borul. Fénytelen szürkeség uralkodik el a víz felett.

A sirályok is a kikötő felé veszik az irányt, itt minden elcsitul, mélységes a csend. Csak ülök és élvezem ezt az idillt. Vitorlás közeledik a parthoz, hullámokat ver, mire ideérnek, már csak a víz gyenge locsogása hallatszik. Jól esik most ebben a csendben hallgatni a tenger hullámait, ahogy mossák a partot, és nem marad abba, érkezik a következő hajó, már nagyobb hullámok karikáznak a part felé. Itt állandóan locsog a víz mint egy pletykás vénasszony. Jó hallgatni. Nem mozdulok mindaddig, amíg meg nem jelennek a csillagok az égen. Már koromsötét van, csak a csillagok miriádja ragyogja be az éjszakát, nem tudok megválni ettől a látványtól.
Aztán mégis búcsút intek, nem tudom mikor látom újra, inkább a szívembe zárom és magammal viszem ezt a csodálatos estét, fényeivel, illataival, a víz kellemes csobogásával, locsogásával együtt.