Enyém volt anyám két puha melle,
áldás a sorstól nem tudtam kell-e,
csodák születtek, a halál még holt,
markomban a végtelen enyém volt.

Enyém volt egy szánkó, egy hintaló,
biztonság, remény, gyereknek való,
dundi kéz a padlón játékot tolt,
a dundi kéz, a játék enyém volt.

Enyém volt a szédült, tántorgó vágy,
termetem tágító tucatnyi tárgy,
a valóság kacatok közt guggolt,
mindez egyedül csak az enyém volt.

Enyém volt sóvár karrier, cím, rang,
sok hazug kézfogás, fényes cafrang,
simán, és egészen jól ment a bolt,
a tömött bendő jó, hogy enyém volt.

Enyém volt sok száz kétértelmű nem,
vezették hajóm egyértelműen,
bal tüdő alsó lebenyén a folt
fojtó szorítása is enyém volt.

Enyém volt a múltam, a veszteség,
ki tudja selymes holnap lesz-e még,
az ég könnye az ablakon dobolt,
mi az, ami tényleg az enyém volt?

Enyém volt, és nem volt enyém semmi,
kapaszkodva próbáltam meg Lenni,
a kétség, bánat, fájdalom koholt,
mert végi minden csak a Tiéd volt.