Amikor először meglátta a képet, valami egészen lelket bizsergető gondolat ragadta magával. Gondolatsor, mint egy zongorára írt zenemű...mondjuk egy prélude! De mire előkészült, hogy ma megírja :kétségbeesett. Minden eddigi gondolata valahol kihullott. Mindent elfelejtett! Jobb lett volna, ha nem tudja meg - a billentyűket szinte átölelő kisfiúról - hogy világtalan. Ez nem jó. Ez nem jó a kisfiúnak és nem jó neki sem. Ez az információ sokkol! Most már csak a vakságra tud asszociálni. Borzasztó lehet! Pedig a kisfiú nem tűnik szomorúnak Cinikusan arra is lehetne gondolni : megszokta. Talán mintha alig észrevehetően mosolyogna is.
Vakság! Örökös éjszaka,koporsó-magány. Még gyerekkorában, elborzadva hallgatott rémtörténetet a vaksötétben, légszomjtól fulladozó feleszmélt tetszhalottakról. Később valahol olyasmit is olvasott ,hogy egyeseket mobiltelefonnal temettek el. De úgy tűnik: a vakság, az örök sötétség mögött rejtőzködnek elérhető ismeretlen transzcendentális lehetőségek, amit ez a bonyolult emberi természet idővel képes kiaknázni. Kell lennie egy másik esélynek egy szokatlan, de teljesnek élhető lét felé! Biztosabb mint a tetszhalott mobilja. Itt kell lennie egy humánus térerőnek...