Bevezető

Azt hiszem, tévedtem. Tévedtem, amikor azt hittem, élni könnyű. Úgy, ahogy az elvárható, és közben minden örömöt megad. Hiszen mi sem hangzik egyszerűbben? Tanulunk, hogy legyen állásunk. Pénzt keresünk, hogy otthont teremtsünk, és nőül vesszük azt, akit a családunknak akarunk tekinteni. Ám, mint azt már említettem, ezzel az elméletemmel melléfogtam.
Gyermekként úgy hittem, az élet apró örömei mindenkinek megfelelnek a maguk egyszerűségében. Hogy bárkit elvarázsol a csillagok sokasága a sötét égbolton, a viharok komor ereje, az erdők csábítása és a nap előtt átkúszó felhők százszerűsége.
Idővel azonban rá kellett ébrednem saját ostobaságomra, és észrevennem, hogy a magamnak hazudott tények, valójában csak üres kifogások, valahol mélyen pedig egyfajta védekezés a valóság ellen.
Elvesztek a csodák a sötétben. A csillagok elrejtőztek a szürke felhők mögött, a villámok rossz szándékú árnyakat vetettek a falra, a szél furcsa hangokat gerjesztett, az erdő pedig olyan fekete homályba öltözött, amely taszítóvá tette előttem. Félni kezdtem, és ez a félelem hamar egészségtelen méreteket öltött. A szél mintha érthető szavakkal szólított volna meg, és mesélni akart volna valamiről. De tudtam, hogy ez rossz. Ahogy az érzés is, mely szerint valaki figyel.
Évek teltek el, mire figyelmen kívül tudtam mindezt hagyni, és úgy felfogni, mint egy őrangyal jelenlétét. Sokat kutattam a témában, és több helyütt is emlegettek a szellemvilágra fogékonyabb embereket. Egyes cikkírók szerint, aki nem figyel oda rájuk, idővel békén hagyják az eltévelyedett lelkek, én pedig igyekeztem így is tenni. Nem tudom, ezek közé az emberek közé tartoztam-e, de tettem róla, hogy a kísértetek ne találjanak meg kéréseikkel. Így mialatt törvényes gyámom úgy hitte, a tinédzser korral jár a hangos zenehallgatás, én a szobámban kuporogtam az összes lámpát felkapcsolva, és próbáltam kizárólag a dalszövegre koncentrálni, semmi másra. Mára lételemem a zene, bárhol járjak is, és a feledés jótékony hatására lassanként valóban csak egyszerű szokássá vált.
Mígnem megkaptam életem első hivatalos levelét a börtönből...