Az éj nehéz sötétsége, mint súlyos lepel,
úgy terül rá az álmatlanság magányára.
Fáradtságtól a józanság messzi útra kél,
s képzetek özönlenek gondolatok köré.
Szedett-vedett cifra életem csupa lom,
a kacatok közt koldul a megfáradt kín.

Szeretnék kiscica lenni, aki odabújhat,
s halkan dorombolva gömbölyödhet
két karodba, puha, meleg mellkasodra.
Még halk suttogás csiklandozná füleim,
újaid tánca békét hozna magányomra,
s nem lennék többé hideg, kongó templom.

Csak ülök a hosszú éj vánszorgó vonatán,
csendesen hallgatom, hogyan motoz a sötét,
s várom hervadt lelkemre, mikor köszön rá
első sugarával a kegyelmet adó hajnalvirág.
Zokogni nem tudok, nevetni nem merek,
csak nézek szelíd, békült, tiszta szemmel.