Kesernyés és kérges az óra lapja,
S leült a fa alá a hét hétköznap.
Te is sírsz, napjaid nihiljéért,
S téged is az éj csendbe hív?

Fekszik a nap, egy madár kelti éppen.
Remeg a reggel, a magány testvére.
Kínos a kín, minden napnak gyermeke.
Élőnek fájdalom, halottnak csend a fegyvere.

Leszakadt a falakra ragadt plakát,
Mely hirdette sok száz ifjú nagy napját.
De sehol a hang, s bizony üres a tér.
Valami hiánya épp felszínre ért.

Meghaltak szülők, nagyszülők, barátok,
S reménytelen szerelmi nagyátkok.
Megmaradt az íz, a kulináris élvezet,
Mikor már némák a békés kézjelek,
S kikopik a világból az összes ékezet.