HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Közös regény Emlékoldalak Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 0

Online vendég: 17

Tagok összesen: 1921

Írás összesen: 51390

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2021-04-02 10:09:35

Szülinaposok
Reklám

Naturánia - Mantova F?szerolaj Spray
Prózai művek / regény
Szerző: C.J.KFeltöltés dátuma: 2013-07-01

Lycanthropy - Édes Fertő ~ 1. fejezet

1.

2109 Októbere;
Dél-Korea; Chuncheon környéke

Majd fél napos repülőút, és még 5 óra vezetés után Dom úgy érezte, az izmai kezdik felmondani a szolgálatot, de hajtotta a vágy, hogy láthassa az édesapját. Erejének utolsó szikráit összeszedve mászta meg a legmagasabb dombot, egy-egy fenyőfa ágába kapaszkodva, hogy feljusson a viskóhoz, amit már a domb alján megpillantott. A tüdeje feszült, akárcsak a végtagjain az izmok, ahogy nagy erőfeszítések árán megtette az utolsó métereket. Felérve térdeire támaszkodva fújta ki magát, majd tekintetét az öreg, az idő által megkopott házikóra emelte.
Csak az édesapja, és ő tudott erről a helyről. Mikor kicsi volt, az apja sokszor hozta el ide nyaranta, hogy kicsit kiszabadulhassanak a monoton hétköznapokból. Később azonban az apja egyre több felajánlást, és munkalehetőséget kapott a gyógyszer kereskedelem megnövekedése által, így ahogy a munka mennyisége nőtt, a szabadidejük, amit kettesben tölthettek, csak egyre jobban csökkent.
Egyre kevesebbet beszéltek egymással, s a napi fél órás találkozások is csak öt perces beszélgetésekké alakultak át, majd Dom húsz éves korában Brooklynba költözött a nagynénjével, aki anyja helyett anyjaként vezette az útján, hogy az lehessen, aki szeretett volna. Az már mellékes volt, hogy feladta az álmát. Most diplomázott volna növénytanból, de amint a nagynénje lebukott, hogy az apjával beszél, azonnal összecsomagolt, és ideutazott. Huszonnégy éves kora óta nem hallott róla egy büdös szót sem.
Dühös volt. Dühös volt a nagynénjére, aki titkolta, hogy pár hónapja ismét kapcsolatba lépett az apjával, és dühös volt az apjára, amiért felé se nézett. Ennyi éven át. Ráadásul beteg volt. Nagyon beteg. Hisz mikor a telefont kikapta nagynénje kezéből, az apja hangja olyan reszelős volt, mint a száraz csatorna, amikor kavicsok zúdulnak le benne. Azonnal tudta, hogy baj van, és addig nem volt hajlandó letenni a telefont, amíg az apja el nem árulta neki, hogy merre találja.
Biztos volt rá magyarázata, hogy miért nem jelentkezett ennyi éven át. Sőt! Ajánlotta, hogy legyen!
Legszívesebben berúgta volna az öreg falécből tákolt ajtót, de ehelyett csak zihálva kitárta azt. Bent sötétség honolt, s csak a saját árnyéka mögött beszűrődő telihold fénye törte meg azt.
- Apa...! - szólalt meg halkan, de nem jött válasz. Beljebb ment, mire a padló megnyikordult alatta. Úgy látszott, hogy a viskó sem volt már a régi. - Apa! - szólt még egyszer, mire a sötétben megmozdult valami. - Apa? - tett a hang irányába egy lépést, de rögtön vissza is lépett, mert recsegni kezdett talpa alatt a léc, de nem hagyta annyiban a dolgot. - Odamegyek!
- Ne! - jött a mély hörgés a sötétből. - Maradj... ahol vagy... Túl veszélyes... - Dom összehúzta a szemeit, hátha hozzászokik a sötéthez, de nem látott semmit.
- A fene vigye el! - sziszegte, majd lekapta hátáról a hátizsákot, miközben zihálva kotorni kezdett benne. - Megvan. - vette elő a zseblámpáját, majd kétszer ráütött a másik kezével, hogy bekapcsoljon. Amikor világítani kezdett, a fészkelődés hangjának irányába fordította a lencsét. De lehet jobb lett volna, ha nem teszi...
- Édes istenem!- lehelte hüledezve. Lehelete látszódott a levegőben. - Mi a sz... - lépett előre, de két méter után beszakadt alatta a deszka, és félig a viskó alatt lévő üregben kötött ki, a lába pedig beszorult a lyukba. Hangosan szitkozódott, miközben elejtette a zseblámpát is, majd nagy nehezen kimászott a saját maga által okozott lyukból. Fenekén ülve és a térdein támaszkodva, csak még jobban zihálni kezdett. Kiskora óta asztmás volt, és a mai nap teljesen kivett az erejéből, de ezzel most nem törődött, csak éppen megnehezítette azt, amit éppen csinálni akart. Mindig is gyűlölte, hogy testalkata ellenére belül gyengének érezte magát. A maga száznyolcvanöt centijével, és nyolcvan kiló tömörnyi izmával, nem számított egy tollpihének, így inkább úgy döntött, hogy bármilyen nyomorultul is nézett ki, négykézláb mászott oda az apjához. Mikor odaért, meg akarta érinteni, még a kezét is kinyújtotta, de a hangos morgás megállította, s leejtette a karját.
- Mi a fene történt veled? - kérdezte megdöbbenten, majd a zseblámpát megint odairányítva megnézte magának az apját, de nem akarta elhinni azt amit látott. Szemei elkerekedtek, amikor felismerte a hosszú, pikkelyes végtagot, majd egyre feljebb irányítva a zseblámpát, valahonnan deréktájról felfelé haladva, már száraz fű színű szőrzet borította pöttyökkel, egészen a mellkasáig, az egyik keze pedig jaguár alakban maradt. Szemei szikráztak, ahogy a két likantrópia harcot vívott a bensőjében. - Ez itt... - nyúlt az egyik lába felé - Vérsárkány?
- Ne érj hozzá! - bődült rá az apja, s azonnal elrántotta onnan a kezét. Tudta, hogy az apja elkapta a vérpuma linaktrópiát, de azt el nem tudta volna képzelni soha, hogy két likantrópiával is megfertőződhessen egy ember. Tudomása szerint, ez teljességgel lehetetlen volt, mégis most itt volt, a szeme előtt, egy élő ember, a halál küszöbén, mert nem bírt el a két szörnyével.
Apja, féltve őt, hogy baja esik, hátrébb húzódott, s megpróbálta összehúzni magát, de tagjai olyan merevek voltak, hogy felordított a fájdalomtól. Kiáltása inkább volt egy szörnyé, mint emberé.
- Idehallgass Si-won. Menj el... Ha itt maradsz, baj történhet. Egyébként is megmondtam, hogy ne gyere ide! Így... akartad látni apádat az utolsó óráiban? Heh? - vetette a szemére az árnyékból, de Dom nem foglalkozott vele. Tudta, hogy csak azért mondja ezeket, mert félti, hogy baja esik.
- Miért nem szóltál, hogy bajban vagy? Hogy beteg vagy!? - kérdezett vissza most ő, s jogosnak érezte dühét.
- Nem tudtam... - nyögött fel ismét. Kínozta a fájdalom. - Azt se tudtam, hogy megérem ezt a napot, hogy újra... láthassalak.
- Hol voltál eddig?
- Észak-Koreában...
- Hogy hol? - kapta fel a fejét Dom, és elöntötte a méreg. - Ők tették ezt veled?
- Figyelj, fiam. Kevés az időnk - nyelt egy nagyot, hogy még az is hallható volt. - Azért nem szóltam neked, hogy élek, mert nem lett volna értelme. Lényegében... már régen meg kellett volna haljak, de úgy látszik, hogy valamiért, nálam lassabban hat a szer, amivel befecskendeztek.
- Ne mondj ilyet...
- Látod, hogy már a végét húzom. Szóval fogd magad, és menj haza! Messzire innen, mert hatalmas dolog van készülőben, és nem akarom, hogy itt legyél... - fájdalmas nyüszítések hallatszottak a sötétből, Dom közelebb mászott hozzá.
- Maradj ott, ahol vagy!
- De segítek! Csak mond meg, hol fáj, és segítek! Nem hagyom, hogy csak úgy meghalj, mikor annyi éve vártam, hogy láthassalak. - Odamászott hozzá, majd fejét felemelte a földről, és az ölébe fektette. Teste minden porcikájában remegett, ahogy kihúzta a lázas görcs. Arcának vonásai eltorzultak a fájdalomtól.
- Nem akarom, hogy itt legyél, amikor...
- Én pedig nem megyek el, szóval vita lezárva! - rivallt rá, mire mintha mosolygott volna az apja, majd egy fél pillanat múlva újból összerándult a fájdalomtól.
- Ha segíteni akarsz, akkor fogd azt a laptopot, ami ott van azon az asztalon - pillantott az említett irányba - és vidd el a helyi jaguár falkának. Add oda nekik a gépet, és húzz vissza Brooklynba! Megértetted?
- Mi van a gépen?
- Titkos kutatások... - kezdett bele, de megrázta a fejét. - Túl hosszú... Nincs rá időm, hogy elmagyarázzam. - ép kezét felemelve megfogta az övét. - Menj. Menj fiam, amíg még önmagam vagyok. Ne... Ne akard látni azt, amivé válhatok. Kérlek. Emlékezzünk egymásra olyan szépen, mint régen voltunk. Hadd menjek el békével, és ne úgy, hogy a fiam úgy látott utoljára, mint egy féktelen szörnyet... Kérlek!
Dom nem tudta, hogy mit tehetne. Könnyek gyűltek a szemébe, majd' görcsbe állt az álkapcsa a sírástól. Hagyja itt az apját, egyedül meghalni, mint egy kutyát, vagy maradjon vele, és tegye még nehezebbé a már így is gyötrelmes haláltusáját.
Remegve ölelte magához, és csókolta homlokon még egyszer, s utoljára, szeretett apját, akit kilenc éve nem látott már, és fájdalmasan, de otthagyta, magára maradva az árnyékban. Négykézláb ment az asztalhoz, vette el onnan a laptopot, rakta el a táskájába, s vissza sem nézve, nagy nehezen kijutott a viskóból. Minden tagjában meg kellett feszítenie magát, hogy ne forduljon vissza.
Öles léptekkel, indult meg a lejtőn, tagjai elernyedtek, már nem sajogtak, mert volt más ami jobban fájt neki. Az apja elvesztése. Könnyáztatta arcát, csak a telihold világította meg, mikor felnézett az égre egy pillanatra. Nagy levegőt vett. A tüdeje szorította a mellkasát, álkapcsa begörcsölt az üvölthetnéktől, de nem volt ideje sírni.
Vékony füstcsík szállt fel a hold irányába, s azonnal visszafordult, de a viskó már lángokban állt, mire felért megint a domb tetejére. Apjának üvöltése, talán örökre ott fog visszhangozni a fejében, és a rémálmaiban. Aztán a kiáltás elhalt, ő pedig egyre közelebb ment a perzselő, s már félig hamuvá égett viskóhoz. Könnyei arcát áztatták.
Aztán valami nagy, és mérhetetlen erejű kitört a lángok közül és nekiütközött. Érezte, hogy a vállán megsérült, s hallotta a saját fájdalmas kiáltását, utána pedig beszippantotta a feneketlen sötétség.
Percek, talán órák is kieshettek, mikor arra eszmélt, hogy mélyen az erdőben botorkált, fájó vállával és azon éktelenkedő sebével. Képek, s foszlányok voltak csak, amikre emlékezett.
Valami hajtotta. Csak azt érezte, hogy mennie kell, míg végleg ki nem fullad. Messze. Olyan messzire, ahol senki sem találhatja meg. A vállán lévő seb egyre jobban fájt, és megnehezítette előrehaladását. Elfogyott a levegője. Úgy érezte tüdeje ökölnyi méretűre zsugorodott, s a vére pezsgett.
Végül a lábai, és a tüdeje mondták fel a szolgálatot. Órákkal később zajra ébredt. Még sötét volt, tehát az éjszaka még tartott. Vagy már egy napja ott feküdt volna? Kitudja. Az időérzéke volt az, ami végképp bemondta az unalmast.
Recsegtek a fák között az ágak. Mély, de mégis halk morgás hallatszott nem messze tőle. Fel akart kelni, hogy menekülőre vehesse a tempót, de végtelenül kimerült volt. Az utolsó dolog, amit most kívánt volna magának, hogy felzabálják a vadállatok. Egy hatalmas árny lépett ki a sötétből.
Talán valami állat. Talán nem. A nap éppen ebben a pillanatban nyújtóztatta ki lusta sugarait, és az árnyék, aki mögött megvilágosodott a völgy, végül két lábra emelkedve nézett le rá. Arcát nem látta, elvakította a nap sugarai. Egy valamit viszont nagyon jól látott. A hatalmas csillogó éjfekete szemeit, minél talán csak a pokol bugyrai lehettek sötétebbek.

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
Regisztrált:
2013-01-25
Összes értékelés:
5
Időpont: 2013-07-09 09:20:02

Köszönöm a komit! :)
Igen, néha vagy talán túl sokszor is rosszul fogalmazok meg dolgokat írás közben, a lektorom is nyaggat miatta, de nagyon igyekszem, hogy tudjak fejlődni. Hamarosan felkerül a kövi fejezet is. Köszönöm még egyszer az észrevételeket. Tanulni fogok belőlük. További szép napot! :)
C. J. K.

Legutóbb történt

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Bonbonfekete viola című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) Bonbonfekete viola című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Kankalin bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

eferesz bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) Bonbonfekete viola című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) ATTILA és én című alkotáshoz

Bödön bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

hundido bejegyzést írt a(z) A bevált terv című alkotáshoz

aLéb bejegyzést írt a(z) Alvajárók című alkotáshoz

Madár bejegyzést írt a(z) Nemcsak messiás című alkotáshoz

szilkati bejegyzést írt a(z) Holland hazugság 1. című alkotáshoz

Alkonyi felhő alkotást töltött fel Bonbonfekete viola címmel a várólistára

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) békét kötöttek bennem az ellentétek című alkotáshoz

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Megérkezett április című alkotáshoz

Tóni bejegyzést írt a(z) Életharctéri jelentésem költészet napján 2021-ben című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2021 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)