Fut, fut a poros úton, lelkében rettegés,
valami szörnyűt vétett, a megbánás kevés;
mezítláb poroszkál, a könnye is csorog,
öklével szemét törölgeti, lelke zokog.

Tűz a nyári nap, önti rá forró sugarát,
a parázs, poros út megőrzi apró lábnyomát,
kifullad, nem lehet egyszerre futni és sírni,
a szíve szakad meg, ezt nem lehet kibírni.

Gyötri a bűntudat, olyan nehéz a lelke,
jó szüleinek vétett - oly nagyon szerette.
Anyja ott talált rá, a forró út porában,
zokogva indult eltűnt kislánya nyomában.

Szívére ölelte, meglelte féltett kincsét,
letörte a kis szívet szorító bilincset;
Anyja karjában megnyugodva megfogadta,
amíg él, jó szüleit meg nem bántja soha!