Rabodnak szájában kövek
-Sok száradt maradék kenyér-
Nincstelen. Holtat költöget
Melle márvány, hideg, fejér

Szép így meztelen..., a házban
Egykor úgy járt-kelt suhogva...,
Vágyódva ittam, s ha láttam,
Hogy rezeg dús hajának fodra,

Könnyet csalt szemembe mindig;
Pacsirtás dalt szült hő ajkam,
S ma rút szemfedőre hintik:
Szentel a víz... nem így akartam...

Üres, kőrom Nélküle e hely,
Ünneplő ravatal zárja,
Mely némán, egykedvűn felejt
Hűs halált csókol reája.

Ha látná, most sósabb a könny,
És tompán hull alá a szó
A hullámok összecsapnak fönt
Ringva a mélyükbe nyelt valón

Szobájában csend rakott fészket-
A szekrény-szú bátrabban pereg
Fényképről nevet rám, s míg nézem,
Őlébe bújnék, mint egy nagy gyerek

Ott áll még a varázstükör,
Hamis álmok mutatója,
Belül ezer darabra tört
Haldokol, akár az óra

És illatos pongyolája...
Sejtelmébe szőtte titkunk
A veres bor az asztalon várja
S a poharak, melyekből ittunk...

Felizzik az éj, s a kandalló
Elé vemhes macska hever
Meg-megnyikordul az ajtó...
Huzat vágja, sziszegve lejt,

Kísértet-táncot jár a csillár,
Árnyakat idéz a falon
Zihálva hörög, ki itt járt
Az utolsó éjjelén...azon...

Bekúszik, jön láthatatlan
Baljós homályt terít az ágyra
Mint akkor..., mit rejtett a paplan-
Karja gyönge volt és fáradt,

Kezembe nyomta- nem kérte
Egészen suttogva mondta:
Csak a fájdalomnak legyen vége,
S ernyedten roskadt karomba...

Két napig öleltem aztán,
Mintha mosoly játszott volna
Egyre szederjesebb ajkán...
Elaludt csak... dalunk dúdolva

Emléke űz, belül bolyong
Hiába járom a szobákat
Végül Hozzá, s az ágyhoz vonz
Lebír, elaltat a bánat...

Rabodnak szájában kövek
-Őrlődő, suttogó szavak-
Nincstelen. Holtat költöget,
Utánad sír, ki itt maradt...