Ilyenkor, tél elején a halottak mindenszenteket követő napján megtelnek a temetők azokkal, akik szeretteik sírját keresik fel. Ilyenkor mindenki magába réved. Átérzi az élet csendesebbé válásával azt, hogy mit jelentett az a másik, aki már nem lehet ott velünk, akivel már nem lehet uram bocsá' zsörtölődni, de aki már nem osztozhat velünk a földi lét minden örömében és bánatában egyaránt, akinek mi sem foghatjuk a kezét, aki eltávozott. De valójában Ő nem ment el, hiszen valami formában ott van bennünk, gyermekeink, az Ő, vagy Ők unokáinak minden lépésében, minden mosolyában, minden közös örömünkben és bánatunkban. Az élet kegyetlen valósága megköveteli a halált is!. Már a születésünkkor ,,belénk kódoltan" magunkban hordjuk az élmúlásunk tényét, de a szervezetünk az élet parancsára egy ideig képes megújítani önmagát, egészen addig, ameddig a belénk ,,programozott kódok" szerint le nem jár a földi létünk időtartama. Kinek előbb, kinek később. Ennek megfelelően úgy kell élnünk, hogy ne maradjon utánunk keserűség és bánat a hátramaradottainkban. Nagy feladat ez, amelyet értelmesen magyaráz meg a budafoki temető ravatalozójának ajtaja feletti felirat így:

,,Voltam, ami vagy, leszel, ami vagyok."

Ennek az igazsága elvitathatatlan.

Igazán akkor tudjuk meg, amikor már nincsen,
milyen érték az élet, mely túlmutat minden kincsen.