Október után november jön, november után december. Január, február, március, április következnek, majd a szép május, amikor minden zöldell, minden virágzik. Kinyílnak ekkor a szívek is, szerelem hónapja ez a hónap. Milyen szép is, amikor két szív egybedobban, két lélek egy ütemre rezzen. A patak csörgedezik, a folyó folyik, a kis bogár a levél alján boldogan szívja magába a létezés igéjét. Nagy hegyek árnyéka leng a távoli látóhatáron, indul a tölgy, indul a fenyő. Hullanak a mező szirmai, melyek fölött az a sok szép madár köröz önfeledt örömmel. Kicsi szívében csak egy a kétely, megvárja-e a párja? Így van vele az ember is. Egy fiú és egy lány. Egymás kebelére hajtják le fejüket, muzsikál a szél...de nem éled-e fel a mardosó kételkedés bennük: hő szerelmem talált vajon viszonzást a másik tétova mozdulatában, vagy csak unalmában tölti velem idejét e szívemnek drága lény? Vagy talán holnap másért dobban majd a szív, melynek pihegését most a szívemen érzem? És, ha másért dobban, ki az a szerencsés, ó, ki az, az átkozott! A kétely alattomos fullánkja ott van minden csókban, minden ölelésben. Pedig, hogy pirul, hogy remeg a teste, rebben a szava. Mint árulja el szűz vágyát egy olyan testi-vágy nélküli égi szerelemnek, amelyet csak angyalok érezhetnek egymás iránt!

A kertben sétáltak, a szabad, kék ég alatt. Ragyogó, fehér felhők úsztak fenn a magasban, tündéri volt minden kósza fény. Az egyetlen árnyék, mely a kert szélét elérte, a távolban kéklő, nagy hegy árnyéka volt, de a szegélyen körben, azon a részen is kéken fénylett, kéken habzott a fekete-ribiszke kicsi virága. Nem sejthették, hogy Bélási Tibor a málnabokrok felől lassú léptekkel közeledik!
Azt mondta a fiú a lánynak:
-Utolsó napom ez a nap veled e kertben itt. Holnap elutazom.
A lány két szép ábrándos szemét a bánat fátyla árnyékolta be.
-Tudom. Már említetted. De még mindig nem értem az egészet! Elmész, itt hagysz egy kétes-értékű dicsőség puszta lehetőségéért! Délibábot kergetsz, míg az én érted epekedő szívem megszakad!
-Muszáj mennem. Meg kell ölnöm a szörnyet, Beldrengost, aki lejön a vad hegyekből éjnek idején, elrabolja a szüzeket selyem-gyolcs nyoszolyóikról, kisgyerekek vérében fürdik, s lisztté őrli sziklaodúja csontmalmában az öreg emberek aszott koponyáját!
-Ó kedvesem, ő fog megölni téged! Mi késztet arra, hogy magadra vállalj egy olyan feladatot, ami a király katonáinak a dolga lenne?
-A becsületem! Én vagyok a leghíresebb harcos széles-e földön. Nem pihenhetek odahaza puha párnák alatt!
A kert közepén álló nagy fa lelógó lombjai betakarták őket óvó szeretetükkel, a közelben friss csermely csörgedezett. A lányt Kakiszagú Aliznak hívták, a fiú neve Büdös József volt. Senki nem tehet a nevéről, mindenről az ősök tehetnek. Az ősök sírját kéne megbotozni.
-Szeretlek kedvesem - lehelte Kakiszagú Aliz alig hallhatóan. -Hadd hajtom fejemet le a kebledre, te pedig lehelj szűzi csókot az én homlokomra!
Hosszú szőke haja szétterült lebegve Kakiszagú Aliznak Büdös József büszke mellkasán. Büdös József lehajtotta nemes fejét, és ajkával illette Kakiszagú Aliz alabástrom homlokát. Színes pillangók kergetőztek mellettük, s egy kis fekete bogár mászott fel a fa törzsén. Megtalálta párját, s boldog maszatolással elegyült vele, szárnyalt a dal, mely a szél szárnyán jött az éterből, lenge szirének lidérce nőtt fejes-liliomok tarka seregében, mely olyan volt, mint terített, ünnepi asztal. Minő pír játszott tündérkedvvel Kakiszagú Aliz orcáján! Mint remegett a teste szűzi vágytól Büdös József karjaiban! Mint tekintettek egymás szemébe azzal a fajta félig eltitkolt, félig beismert szerelemmel, mely tiszta, mint a hó, s csak az angyaloknak sajátja az égben?

A kerti út kanyarulatából ekkor tűnt elő Bélási Tibor. Észrevette a párocskát és odasietett hozzájuk. Szennyeslelkű Ilonának volt ő a párja, sok éve együtt voltak már, de szíve titokban mindig is Kakiszagú Alizért dobogott. Bélási Tibor kinézetre olyan volt, mint egy lapos, kövér hernyó, szőrös és puffadt, szálkás-tetű hóbor menetekben.
A párocska zavartan kettévált, egymás kezét azonban nem eresztették el.
-Előkészítettem a fegyvereidet - szólt Bélási Tibor - a sárkányölő dárdát, a sárkányölő kardot és a sárkányölő buzogányt.
-Köszönöm - mondta Büdös József. - A lovamat hol találom?
-A lovad az istállóban van!
-Istenem, ki fog engem védelmezni, míg távol leszel? - kérdezte Kakiszagú Aliz. -Ki fog engem istápolni?
-Majd én védelmezlek, majd én istápollak - kiáltott fel Bélási Tibor. -Nem kell félned senkitől, semmitől!

Büdös Józsefnek indulnia kellett. Még egy utolsó félszeg csók Kakiszagú Aliz homlokára, még egy rebbenő titkos kézszszorítás. A pír az arcon fellángol utoljára. Elment Büdös József, határozott büszke léptekkel ment el. A málnabokroknál, az ösvény kanyarulatától még visszatekintett. Bélási Tibor karjában tartotta a zokogó Kakiszagú Alizt, úgy vigasztalta!

Hét hosszú éven át várt Kakiszagú Aliz, Büdös József visszatértére. Hűsége nem szenvedett csorbát ez alatt a hét év alatt. Bélási Tibor vigasztalta, védelmezte, bátorította. A hetedik év végén hernyószerű Bélási Tibor elvált Szennyeslelkű Ilonától és elvette Kakiszagú Alizt. A nyolcadik évnek februárjában nehéz léptek hallatszottak éjszakánként a hegyek felől, s lám, egyszer csak betámolygott a faluba csonttá aszalódott szegény, szép Büdös József. Óriási zsákban cipelte Beldrengosnak mind a hét fejét. Azért jött ilyen sokára, mert nehezek voltak a fejek. Sóhajtott a szél, zörögtek a fák csontvázai a fehér hó-lepel alatt.
Ez Kakiszagú Aliz, Büdös József, s a kövér, hernyószerű Bélási Tibor szomorú története.

Szennyeslekű Ilonáról pedig szó se essék, ha már eddig nem esett!