HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 2

Online vendég: 9

Tagok összesen: 1869

Írás összesen: 48564

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

oroszlán
2019-06-10 15:49:02

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / fantasy
Szerző: BlackbirdFeltöltés dátuma: 2013-11-06

Az Egelloi Erőd 1.rész 1.fejezet

Mohstromon Bukása

Gyönyörű alkonya volt ez a nyár utolsó napjainak. Narancssárga csíkként verték vissza a felhők, a nap utolsó sugarait. A végeláthatatlan erdő fái, csak itt, az út mellett széledtek el egymástól. Ez az út vezetett a dürdáni ork fővárosból, Tüskeodúból, egészen fel a mohstromoni erdőn át, az Egelón határán lévő Sziklabányáig.
Sziklabánya. Több évszázadon át a Mohstromoniak uralták s nevét is arról kapta, hogy házaikat az innen bányászott kőből építették fel. Aztán pár évtizede, mikor az ork király, Fekete Vezér elesett egy törpék elleni hadjáratban, az ork föld, több kisebb királyságra bomlott. Fekete Dürdán, aki magáról nevezte el országát, igényt tartott a bányára, mert tudomására jutott, hogy ritka erős anyag bújik a mélyben, melyből fegyvert és páncélokat kovácsolhat. Lecsapott hát az apró őrségre és az utolsó dolgozóig leöletett mindenkit.
A mohstromoniak egyetlen egyszer próbálták meg visszavenni, de csúnya vereséget szenvedtek s a túlélő katonák is dolgozhattak odalent, míg bírta testük. Azóta rabszolgákkal bányásztat ott, elrabolt mohstromoni embereket.
Az emberi ország királya nem bocsátkozott háborúba ezért déli szomszédjával, ám a falvakból fegyveres csoportok próbálják visszaszorítani a portyázó, határsértő emberrablókat, azóta is.
Calebrin - akit a szolga barátai csak Calebnek neveznek - is egy menetben gyalogol, mely utánpótlásként megy Sziklabányába, a végkimerülésben elhunyt szerencsétlenek helyére. Harmadik napja meneteltek, éppen annyi száraz kenyeret és vizet kaptak, amivel kihúzták a napot. Esténként négy órát pihentek, de ezt is csak azért, mert az orkok hátasainak - vaddisznók - ennyi kellett legalább.
Caleb úgy érezte, hogy a bányában ettől csak rosszabb lesz. A lábai remegve vették a lépteket, mezítelen talpai sajogtak akárcsak a térdei vagy a háta. A legelső ork a sor elején megálljt parancsolt. Caleb ismerte azt a malacképűt, Rogarranak hívták. Ő volt Dürdán ork fejedelem kedvence, kínmester, büntető és hóhér is volt egyben.
Caleb is ledobta magát a többiek mellé. Tizenhét esztendős volt, vékony, de magas. Szőkésbarna haja már a fülét takarta és a szemébe lógott. Zöld, szerénységet sugalló szemeiért a nők sóvárognának, ha nem a túlélésért kellene megküzdeni minden nap. Ruhája mocskos rongyokból állt, amiket azóta nem tudott lecserélni mióta öt esztendeje elrabolták.
Akkoriban még vékonyabb, még esetlenebb volt. Anyjával éppen egy szomszédos faluból tartottak hazafelé, ahol piacon voltak zöldségért és egy tyúkért. Az erdő közepén támadtak rájuk, őt úgy felpofozták, hogy a fának dőlt és az egész rémálom végéig mozdulni sem bírt. A bátyja ellenállt, vasvillával hadonászott feléjük, míg az anyját zaklatták. Aztán kiverték a kezéből a villát, és addig verték, amíg bele nem halt. Anyját mikor megunták, egyszerűen gyomron szúrták, a szeme láttára halt meg.
Ő csak ült ott, szájából nyál és vér keveréke csorgott, aztán felrángatták és a földön húzva elvonszolták egészen Tüskeodúig.
Most azonban osztás következett. Rogarr elővette a vizes tömlőt és a sorból a szolgák egyenként mehettek egy-egy fél bögrényi vízért.
- Csak csínyán patkányok! - Üvöltötte Rogarr. - Még két napig loholhattok utánunk. - a talpnyalói mind vele röfögtek, ami valószínűleg nevetés akart lenni.
Caleb is felállt a sorba. A fájdalom a lábába minden lépésnél belenyilalt. Szerencsére már az első pár hétben megtanulta azt a primitív ork nyelvet, mely oly szegény volt szókincsek terén. Így már három nyelven értett. A mohstromonit, az anyanyelvét, az egelonit, mely kötelező volt, mert ugyan Mohstromon különálló királyság, a nagy emberi birodalom mégis kiterjesztette rá befolyását. És persze már az ork nyelvet is. Bár előfordult, ha egy távoli ork királyságból jött valaki, azt némileg nehéz volt megértenie.
Rogarr egyik sereghajtója - akik néha ostorral ösztönzik a szolgákat gyorsabb menetre - kimert Calebnek is egy kis vizet. Feltűnően keveset, szinte csak meglöttyintette neki. A fiú megállt.
- Ez nincs meg félbögrényi. - szólt, kiszáradt, halk és rekedt hangon. Közben majd összeroskadt a félelemtől, de az élni akarás erősebben dübörgött benne.
Hatalmas csattanás volt a válasz, s a fiú kezében széttört a kerámiabögre, az alkarján pedig könyökétől csuklóig, legalább egy centi széles, nyílt seb szakadt fel. Caleb felüvöltött a pokoli fájdalomtól és a zsibbadás, ami ezt követte, térdre kényszerítette őt.
- Neked mára ennyi jutott. - mondta Rogarr és belerúgott a térdelő fiúba. - Kotródj!
Caleb eszméletlenül nehezen szedte össze magát, és ennyit is csak azért, mert nem akart még egy hasonlót kapni. Felállt és visszatántorgott a helyére. Most már mindene remegett, a kezéből folyamatosan szivárgott a vér. Lehuppant a szolgák közé, felhúzta térdeit, s fejét behúzva közéjük sírni kezdett. Mivel nem ismert senkit az itteniek közül, - ugyanis minden bent megismert barátját elhurcolták már, ilyen-olyan munkákra, ahonnan sosem tértek vissza - a magány hatalmas erővel ült rá az iménti incidens fájdalmaira. Már több napja gyalogoltak a saját halálukba, és még ezt az utolsó utat is megkeserítették számára. Minden reménytelennek tűnt, ő pedig elveszettnek. Úgy érezte ő az utolsó ember a világon és ő is meghalni készül.
Egy kopasz, csont vékony, hosszú, ősszakállú öregember ragadta meg a karját, melyet az imént hasított fel Rogarr ostora. Megfogta a ruhája - rongya - alját és letépett belőle egy csíkot. Lassan, de szorosan körbetekerte vele a fiú jobb karját. Caleb egyszer-egyszer felszisszent, de nem érzett különösebb fájdalmat, sőt, a kötözés után, mintha elmúlt volna az a csípős érzés. Jól esett tőle. Lehetséges, hogy a fájdalma nem is a koszos rongytól múlt el, hanem inkább a törődés érzésétől. Hálás volt ezért.
- Köszönöm! - mondta Caleb.
Az öreg csak elmosolyodott, mutatóujját pedig a szája elé emelve emlékeztette rá, hogy meg sem mukkanhatnak, különben jöhet még pár ostorszó.
A következő pillanatban azonban történt valami. Éles koppanások hallatszottak a menet minden oldaláról. Az egyik sereghajtó nyíllal a nyakában éppen Caleb előtt dőlt el. A nap már egy ideje teljesen eltűnt, s a hold fénye teljesen bevilágította az utat, ám a kétoldalt álló végtelen fatengerbe nem lehetett belátni egyáltalán. Calebet ismét a rettegés kerítette hatalmába, ám ez most szörnyűbb volt, nem ismerte azt, amitől tartania kellett.
Rogarr mindkét oldalra kiküldte orkjait, hogy kutassák fel az íjászokat, ám ekkor újabb nyílzápor zúdult az útra. Még két ork terült el. Egyedül Rogarr dühös hangját lehetett hallani a távolból. A szolgák lassan feltápászkodtak rémületükben, de a sereghajtók - egy része, akik a menet mellett maradtak - visszalökdösték őket a földre.
- Kuss legyen patkányok! Levegőt se vegyetek! - suttogta az egyik és úgy arcon csapott egy álló szolgát, hogy a földre esve nem mozdult többet.
Közben az erdő felé közeledő orkok elérték a fákat, és bambán vizslatták a sötétséget, de bemenni egyikük sem mert. Most már Rogarr dühöngése is alábbhagyott, átvette helyét a várakozás, kíváncsiság.
- Lóduljatok már meg! Hozzátok elém őket! Ezt nem hagyjuk kifizetetlenül! - parancsolta végül.
Akármennyire tartottak is a következő nyílzápor okozta sebektől, most a harci szellemük kerekedett felül.
- Enyém az első! - kiáltotta az egyik és éppen ugrott volna a fák közé, amikor zöldköpenyes idegenek ugráltak ki onnan.
Átláthatatlan káosz alakult ki az első percben. Ijedtükben a szolgák is felpattantak és volt, aki rohanvást beugrott az erdőbe, de sajnos akadt olyan is, akit a sereghajtók azonnal levágtak. Aztán ezeket a sereghajtókat szinte megszállták a szolgák. Leteperték őket borzasztó túlerejükkel, egy-két bajtársuk élete vagy csonkított végtagja árán elvették a fegyverét, és azzal ölték meg.
Az út szélén az orkok, emberekkel viaskodtak, akik egyenruhaként zöld, csuklyás palástot viseltek. Némelyek arca fekete, zöld vagy barna kendővel volt eltakarva. Hosszú, vékony pengékkel küzdöttek az orkok lomha, vastag, bárdszerű kardjai ellen.
Az orkok öltözéke jóval silányabb volt, lévén sereghajtó a többsége. Egy-egy szíj keresztezte a felsőtestüket, azon tartva az ostort és a kardot. Vastag bőröv, alatta szövet lágyékkötő. Fejükön bőrsisak volt, ami egyébként legfeljebb az esőtől védte meg a fejét, ezt inkább a hagyomány követelte meg. Lábukon vagy rongyokból varrt csizmát, vagy szandált hordtak. Volt, aki egyszerűen csak befáslizta a vaddisznón való lovagláshoz.
Rogarr úgy döntött, amíg sereghajtói a mohstromoni felszabadítókkal hadakoznak, ő újra összetereli a szolgákat, akik közül már így is rengetegen megszöktek vagy meghaltak.
Caleb kihasználva azt, hogy mindkét sereghajtót kivégezték, aki a közelében volt, a szökés mellett döntött. Egy próbát megér, ha már így is, úgy is halálra van ítélve. A félelem és a lehetőség okozta egyveleg, izgalom formájában erőt öntött a végtagjaiba és cselekvésre ösztönözte. Kiugrott a sorból, akár egy kecskebéka, és észvesztő sebességgel rohant a fák közti sötétség nyújtotta védelem felé. Lábai úgy jártak, mintha parázson szaladt volna. Kerülgette az elesetteket és a földön fetrengő haldoklókat és sebesülteket. Aztán az erdő szélén harcolókon kellett átjutnia. A fák már csupán karnyújtásnyira voltak, szinte érezte a közülük áramló szabadság hűvös szellőjét.
Az ezt megelőző pillanatban Rogarr pont őt szúrta ki az összeterelendő szolgák közül. Markával erősen rászorított az ostor bőr markolatára. Szívott egy mély levegőt és a fiú elé célzott. Az idő belassult Rogarr számára. Kifújta a levegőt és karjának minden erejét beleadta az ostorcsapásba, amit irdatlan üvöltéssel kísért.
Caleb hátán nyakától a derekáig felfoszlott a rongy, alatta pedig vérpatak sarjadt. Vérfagyasztó sikolyába hangszálai majd beleszakadtak. Félájultan a földre zuhant. Lassan mozgó szemei a közeledő Rogarra tapadtak. Valahol köztük apró tűz égett s így a szállingózó parázsesőben még pokolibbnak hatott. A vézna, kopasz bácsi tűnt fel, aki bekötözte a kezét. Rogarr elé vetette magát és hadakozni kezdett vele. Caleb mozdulni sem bírt a fájdalomtól, csak a könnyek csorogtak mozdulatlan arcán. A harcos orknak, csupán egy laza mozdulatába került és a vénembert törött orral küldte a földre.
Az öreg úgy tíz lépésre lehetett Calebtől. Felemelte a fejét, ami már vérben úszott, s mélyen egymás szemébe néztek. Mindketten tudták mi következik most. Rogarr előhúzta a kardját, jobb lábával az öreg hátára lépett, hogy a földhöz szögezze, aztán áttolta testén a recés pengét. A vézna vénember szemeiből kihunyt az utolsó parázs is, mi ezen a világon tartotta még.
Caleb zihálni kezdett a félelemtől, ahogy Rogarr vértől vörös pengével ismét megindult felé. Teste remegni kezdett, de megmozdulni még mindig nem tudott.
Egy zöldpalástos ekkor ugrott ki a fák közül s vékony pengéjével Rogarr felé suhintott, ám az minden meglepettséget mellőzve védte le a támadást. Calebnek ekkor nyílt újra lehetősége a szökésre, amit a teste meg is érzett, így végre ismét tudta mozgatni végtagjait. Egy elkábított csiga sebességével tápászkodott fel, s miután kitörölte szemeiből a homályosító könnyeket, már be is ugrott a bokrok közé. Csak rohant, vissza sem mert nézni.

Tini koromban találtam ki, most írom meg. :)

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Még nem érkezett hozzászólás ehhez az alkotáshoz!

Legutóbb történt

hundido bejegyzést írt a(z) Galamb-szerelem című alkotáshoz

Vári Zoltán Pál alkotást töltött fel A múlton át címmel a várólistára

oroszlán bejegyzést írt a(z) Bizalom című alkotáshoz

black eagle alkotást töltött fel A te házad az én váram - Kicsit másképp 14. címmel a várólistára

Horvaja bejegyzést írt a(z) Reménytelenül című alkotáshoz

szilkati alkotást töltött fel Erdő címmel a várólistára

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Fogadalmunk... című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Reménytelenül című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Szereposztás című alkotáshoz

Finta Kata bejegyzést írt a(z) Galamb-szerelem című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)