Sötét hullámzó felhők peremére
hófehér fodrokat pingál az őszi szél,
fázósan imbolyognak a csillagok,
a vén hold is reszket, fél.

Vöröslő tűzmadarat csalogat az alkonyat,
s a távoli köd alján elúszik csendesen,
a szürkület homályán át látom arcodat,
szemedben izzó vágy ül, mosolyogsz kedvesen.

Csillagok lába elé némán bekúszik a csend,
az éj homlokára lehel édes álmokat,
a messzi távolban szerelmünk lángja leng,
hevült testünket magával sodorja az áradat.

Gyenge harmatcsepp csusszan végig arcomon,
amint vágyad nyomán életre kelnek álmaim,
kegyes a nagyvilág, lesz még alkalom,
s kezed melegére újra nyílnak elhervadt virágaim.

Arany subáját magára kapta az este,
s ahogy szám édes ajkadat kereste,
csillagok fénye ránk gombolta a holnapot,
éj sötét leple alatt ölem magába fogadott.