HONLAPUNK

Tagjaink Rólunk Szabályzat Kereső Statisztika Fórum Aktívak Gy.I.K.

ALKOTÁSOK

Cikkek Prózai művek Versek Receptek Ajánlják magukat Alkotók könyvei Hangos verstár Láncvers Verspárbaj

EGYÉB

Linkajánló Digikönyv Versküldő Közös regény Főoldal
Napvilág Íróklub

Statisztika

Online tag: 3

Online vendég: 20

Tagok összesen: 1886

Írás összesen: 49095

RegisztrációregisztrációElfelejtett jelszóelfelejtett jelszó
Véletlen
Fórum

Utolsó hozzászóló:

Kankalin
2019-11-18 17:49:15

Szülinaposok
Reklám

Prózai művek / egyéb
Szerző: KalinaFeltöltés dátuma: 2007-01-01

Amerre a szél sodor


Az öregséget és a magányt - mint minden mást az életben - teljes közönnyel viseltem. Ha jól meggondolom, kevés olyan pillanatát tudom felidézni az életemnek, melyben valódi átéléssel vettem volna részt. Ha valami rossz dolog történt, nem panaszkodtam, a jó dolgok láttán nem törtem ki azonnali üdvrivalgásban. Olyan voltam, mint egy rossz üvegdarab, mely a fény egy részét visszaveri, másik részét pedig elnyeli, de semmi sem tükröződik benne. Valójában úgy tekintettem az életre, mint egy soha be nem váltott ígéretre, és csaknem teljesen hidegen hagyott, hogy mi volt azelőtt, vagy hogy mi lesz ezután.
A férjemmel harmincnégy évesen ismerkedtem meg. Akkora már egyikünk sem hitt a szerelem mindent elsöprő erejében, a titokzatos "másik fél" létezésében, így házasságunk lényegében két magányos, sebzett lélek menedékére szóló szövetség volt. A magunk módján persze szerettük egymást, de mindketten tudtuk, hogy ez nem szerelem, csupán az a gyengéd, féltő és gondoskodó érzés, mellyel a hasonló kínokat átélt lelkek viseltetnek egymás iránt. Ettől eltekintve kapcsolatunk kiválóan működött, és én mind a mai napig nagy szeretettel őrzöm emlékét a szívemben. Egy fiam és egy lányom született tőle, mára már mindketten felnőtt, családos emberek, akik az ország különböző pontjain szétszórva találtak rá a boldogságukra, vagy legalábbis arra a mázra, amit annak véltek. Az unokáimat csak azokról a fényképekről ismertem, melyeket a fiam küldött hébe-hóba egy-egy születésnap vagy családi összejövetel után, melyre engem nem hívtak meg. A sablonszokásokat követve én ezeket a képeket a polcaimra, szobámnak falaira raktam, így vált lassanként még a saját lakásom is idegenné, melynek minden egyes zugából ismeretlen arcok meredtek felém.
Igazából senki és semmi nem kötött ehhez a helyhez, egyvalakit leszámítva. A kis Lívia ötéves volt, és a szomszéd házban lakott. Szülei mindketten elfoglalt orvosok voltak, így gyakran megesett, hogy délutánonként rám bízták a kislányt, amit én egyáltalán nem bántam. Még most is látom magam előtt, ahogy csillogó tekintettel áll a házam küszöbén, egy maroknyi pipaccsal a kezében, melyet nekem szedett. Üde volt, mint a nyári szellő, hangja pedig úgy csilingelt, mint a nyári szellőben összekoccanó szélcsengők. Furcsa kis teremtés volt: ragaszkodott hozzám attól kezdve, hogy megismerkedtünk, noha ennek okára még mindig nem sikerült rájönnöm. Nem egyszer fordult elő, hogy akkor is átjött, ha a szülei éppenséggel otthon voltak, és ilyenkor úgy mosolygott rám, mintha valamit titkolna előlem, mintha egy titkos küldetés végrehajtójaként járna hozzám. Számtalanszor fordult elő, hogy kimentem a konyhába egy kis süteményért, és mikor visszaértem a szobába, azt láttam, hogy a fiókjaim között matat. Talán más felháborítónak tartotta volna, de engem kifejezetten mulattatott az a komoly arckifejezés, mellyel módszeresen kutatta a holmijaimat, anélkül, hogy észrevette volna, hogy már egy ideje én is a szobában vagyok.
- Hát te meg mit kíváncsiskodsz? - kérdeztem tettetett megrökönyödéssel. Legnagyobb meglepetésemre nem rezzent össze ijedten, ahogy talán más gyerek tette volna, egyszerűen csak felém fordult, és csak ennyit mondott tágra nyílt mandulaszemeivel:
- Én nem kíváncsiskodok. Csak keresek valamit.
- Itt, nálam? - kérdeztem meglepetten.
- Itt kell lennie valahol...
- És mégis mi az?
- Azt nem tudom... De ha meglátom, felismerem.
Ezt többször is eljátszotta velem, és én mindig ráhagytam. Tulajdonképpen semmi olyan nem volt a szekrényeimben, amit ő ne láthatott volna, a fontosabb irataimat a dolgozószoba fiókjába zárva tartottam, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg kárt tesz bennük. Egyszer aztán majdnem elejtettem a kezemben lévő tálcát, amint megláttam, hogy a könyvespolc utolsó előtti fokán állva kepeszkedik egy könyv után.
- Az ég szerelmére! - tettem le egyből a tálcát és emeltem le onnan - Miért nem szóltál, ha kell valami? Még a végén kitöröd a nyakadat!
Ő szemmel láthatóan nem törődött sokat méltatlankodásommal, vágyakozón nézett vissza a felső polcra, és kis ujjával mutatott felfelé:
- Olvass nekem abból a kék könyvből, kérlek!
Fel nem foghattam ésszel, hogy miért érdekli annyira az a könyv, aminek még ha látta volna a címét, akkor se tudta volna elolvasni, így feltehetőleg fogalma sem volt róla, mi van benne. Talán a színe tetszett meg neki? Vagy látott otthon valami hasonlót, és azzal tévesztette össze? Ahogy leemeltem a polcról, el kellett vetnem ezt az ötletet, ez ugyanis egy olyan verseskötet volt, melynek szerzője alighanem ismeretlen volt a legtöbb ember számára, és egyáltalán nem gyerekeknek íródott.
- Biztos erre gondoltál? - kérdeztem kétkedve - Nem hiszem, hogy tetszene neked... A gyerekek unják az ilyesmit.
- Nem baj! - jelentette ki makacs határozottsággal, majd immár az ölemben ülve kivette a kezemből, és látszólag találomra - így utólag visszagondolva talán nagyon is tudatosan - felnyitotta, és szinte parancsolóan szólt rám:
- Olvasd!
Ahogy gyorsan átnéztem a verset, egyből átfutott az agyamon, hogy ez a kislány egy szót sem fog érteni az egészből, és valószínűleg csalódott lesz, de úgy gondoltam, szavakkal úgysem győzhetem meg, és jobb, ha hagyom, hogy ő lássa be, hogy ez nem neki szól. Elkezdtem hát olvasni:
" Sose légy szomorú!
A látszatvilág csalfa:
múló, tűnő álom,
mi szemünket takarja.
Ami való, tán nem hiszed,
s a hamist tudni véled,
Így repülnek veled
szelek szárnyán évek...."
- Lapozz tovább! - csiripelte.
- A többi is ilyen ám. - próbáltam meggyőzni, annak biztos tudatában, hogy már unja az egészet, hiszen még a lap végére sem értem, már mást akar...
- Nem baj, akkor is! - erősködött - Lapozz pár oldalt!
- Hát jó... - hagytam rá, és elkezdtem lapozgatni, amikor hirtelen egy gyűrött fecni esett ki belőle.
- Nini! - pattant ki az ölemből, és én nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a meglepetése csak nekem szánt színjáték, és előre kitervelt koreográfia szerint viselkedik. Amint a papír után nyúltam volna, hogy megnézzem, mi az, megszólalt a csengő.
- Egy perc és jövök. - szóltam, majd kimentem ajtót nyitni. Lívia vidáman szaladt elő a szobából, amint meghallotta édesanyja hangját.
- Bocsásson meg, hogy megint a nyakába varrtuk... - szabadkozott, mire én csak legyintettem, jelezve, hogy a kislány ebben a házban nem zavar. Behívtam volna még egy csésze kávéra, de látszott rajta, hogy szeretne már haza menni, ezért nem erőltettem. Az ajtóból integettem nekik, és már a kerti kapunál jártak, amikor Lívia visszafordult, és széles mosollyal az arcán ennyit mondott:
- Gyógyulj meg! - és már be is tették maguk mögött a kaput. Egy pillanatig értetlenül meredtem a semmibe, hiszen nem volt nekem semmi bajom. Igaz, néha kissé fájtak az ízületeim, és a látásom sem volt már olyan éles, mint régen, de ettől függetlenül teljesen egészséges voltam, és nem is szoktam panaszkodni... Aztán úgy gondoltam, nem érdemes ezen töprengenem, a gyerekek fejében néha összekuszálódnak az egyes események, és felcserélődnek a szereplők, így könnyen elképzelhető, hogy a valaki másnak szánt kedvességet sütötte el nálam. Szinte meg is felejtkeztem az előkerült fecniről, mely azonban továbbra is ott várakozott rám a szobában.
Bele tellett pár percbe, amíg rájöttem, mi az. A szemem teljesen száraz maradt, noha mélyen, legbelül megindult valami. A szavak felnyitották bennem azt a szemet, amely a múltba réved, és nem csak nézi, hanem látja és érzi is a dolgokat. Bencsik Ábel levelét tartottam a kezemben.

*

A gimnáziumi évek nagy megpróbáltatást jelentettek számomra. Esetlen és félénk voltam, és úgy egyáltalán, nem sok szépet találtam magamban. Hirtelen nyúltam meg, így már szinte túlságosan vékonynak tűntem, az arcom pedig hófehér volt és szeplős. Vöröses színű hajam szálegyenes volt, minden tartás nélkül omlott le a vállamra. Mindezzel persze nem törődtem, sokkal jobban zavart, hogy képtelen vagyok elvegyülni társaim, és egyáltalán, az emberek között.
Lassan már mindnyájan kezdtünk rájönni, hogyan is működik ez a mi világunk, amelynek ugyan csak kis mása, afféle ugródeszkája volt az iskola, de kitűnően példázta azt, és mindnyájunk lelkét sikerült megfertőznie valahogy. Voltak, akik a teljesítménykényszerükbe roppantak bele, és görcsösen tartották magukat a normákhoz, mintha egy-egy tánclépés elvétése az életükbe került volna. Hisztérikusak voltak, és viselkedésük már nemcsak magukra volt káros, hanem a többieket is a végtelenségig idegesítette. Ők voltak a leglátványosabb példái a lélekrombolásnak, de nem voltak egyedül. Azok, akiket elrettentett a lehetőség, hogy hasonló sorsra jutnak, a nemtörődömség pajzsát vonták maguk köré, és sokszor meglehetősen bunkón viselkedtek, főleg velük. Talán tudat alatt azt hitték, hogy ha "megsemmisítik" őket, és nem kell többé szembenézniük velük, akkor kisebb a rájuk leselkedő veszély. Olyanok is voltak, akik tettették a boldogságot, hátha igazzá válik, megint mások igyekeztek teljesen elszigetelődni a közegtől. Én leginkább rájuk hasonlítottam, de volt egy alapvető különbség köztem és köztük: engem soha, egyik csoport sem mert csúfolni. Amikor rám néztek, zavart láttam a szemükben, aztán elfordították a fejüket, és otthagytak. Néha úgy éreztem, hogy nem tudnak engem hova tenni, és van a lényemben valami egészen szomorú, ami még a kevés empátiával rendelkező embereket is csendre inti. Nem tudtam elvegyülni, de a láthatatlanná válásnak mestere voltam.
Bencsik Ábelre már az első hónapokban felfigyeltem, de nemcsak én, hanem mindenki, aki bármilyen módon kapcsolatba került vele. Pajkos mosolyú, kacagó szemű fiú volt, akinek úgy vágott az esze, mint a borotva. Ő volt az, aki mindig, mindenkor a saját belátása szerint cselekedett, és ha úgy tartotta helyesnek, akkor sárba tiporta a legsérthetetlenebb szabályokat is. Persze nem ő volt az egyetlen lázongó, de ő nem kivagyiságból tette, és nem volt semmi gőg vagy nagyképűség a tettei mögött, ellenben ritka következetes volt. Lehengerlő, sziklaszilárd jelleme ámulatba ejtett, és feszült figyelemmel követtem minden egyes lépését.
Történt egyszer, hogy egyik tanárunk a szokásosnál is jóval pocsékabb hangulatban volt, aminek persze mi ittuk meg a levét. Először elkezdett kötözködni, hogy a szivacs nem elég nedves, és krétaporos a katedra, aztán kihívott egy lányt felelni, és elkezdte "trancsírozni". Kegyetlen játékot űzött vele: amint feltett egy kérdést, már meg is válaszolta, mintha saját magával beszélgetett volna, időnként közbeiktatva, hogy "Hát ezt sem tudja?", vagy hogy "Minek tépem én a szám, ha még ennyit sem jegyez meg?". Dühösnek tűnt, ugyanakkor nem tudtam nem észre venni a szája szegletében bujkáló halvány vigyort. Mindenki idegesen bámulta őket, nekem azonban Ábelen akadt meg a szemem. Karba font kezekkel, szigorú tekintettel nézte a jelenetet, mintha egy undorító ripacs szánalmas előadását látná egy színpadon. Aztán egyszer csak felállt, és vállára emelte a táskáját. A tanárt ez kizökkentette, és bosszús-meglepetten kérdezte:
- Maga meg mit csinál?
- Elmegyek. - jelentette ki közönyösen.
- Micsoda?
- Elég volt. Ezt nem nézem tovább. Nincs mit tanulnom magától.
És nemcsak a szája járt, valóban elindult az ajtó felé.
- De mi a... Azonnal üljön vissza a helyére!
- Viszont látásra.
Persze nagy botrány lett az egészből, és Ábelt csak az mentette meg a kicsapatástól, hogy túl értékes volt az esze ahhoz, hogy átengedjék egy másik iskolának. Véletlenül sem az számított, hogy az ő sorsa hogyan alakult volna egy ilyen esetben. Ettől függetlenül nem úszta meg szárazon, az írásbeli és szóbeli megrovások új értelmet nyertek az ő esetében, és a következő órán a tanár győztes hadvezérként vonult elé. Megtörnie azonban senkinek sem sikerült. Látszólag.
Tisztán emlékszem a napra, amikor először beszéltem vele. Az osztályfőnökünk volt a testnevelés tanár, és neki köszönhetően délutánonként rendelkezésünkre állt a kisebbik tornaterem. Én is mindig ottmaradtam délutánra, de csak mint figyelő, legtöbbször végigültem az egészet a sarokban. Semmi kedvem nem volt beállni a játékba, csak hogy utolsónak válasszanak be a csapatba, és megalázóan béna teljesítményt nyújtsak. Egyik délután odajött hozzám, és megszólított:
- Hát te miért nem jössz?
- Nem akarok. - feleltem szemlesütve. Nem tágított.
- De miért? - ült le mellém - Hiszen te vagy itt a legszebb.
Szinte megdermedtem. Egyrészt nem értettem, hogy jön ez ide, másrészt pedig nem szoktam hozzá az ilyen "megállapításokhoz". Meg se tudtam szólalni, csak a két legördülő könnycseppet éreztem az arcomon lefolyni... Nem mertem felemelni a tekintetem, de egy darabig még ott ült mellettem, és szinte a bőrömön éreztem, ahogy néz, aztán egyszer csak szó nélkül megveregette a vállamat, és beállt játszani. Aztán a következő napok folyamán mégiscsak szóba elegyedtünk, és onnantól kezdve sokszor és sok mindenről elbeszélgettünk. Lett egy barátom, aki anélkül hallotta meg a segélykiáltásaimat, hogy azok elhagyták volna a számat, és nem várta meg, amíg a kezeimmel kapkodok a szabadulás után, magától nyújtotta felém a saját kezét.
Azt hiszem, míg élek, nem felejtem el azt a bizonyos november eleji napot. Tizenegyedikesek voltunk akkor, és nagyon untuk már az élet monotonitását, a gépies, fárasztó hétköznapokat. Nekem gyakran hangoztatta, hogy elege van az egészből, és kezd eluralkodni rajta a fásultság. Én csak nevettem ezeken a kitörésein, többnyire kínomban, mivel pontosan tudtam, miről beszél, ahogy azt is, hogy nem lehet ellene tenni semmit. Ilyenkor ő is elmosolyodott, bár ez a mosoly inkább volt lemondó, mint vidám.
- Ne törődj vele! - nyugtattam - A világ olyan, amilyen.
- De miért kell ilyennek lennie? - kérdezte elmerengve, olyan hangon, mint amikor egy gyermek kérdezi meg, hogy miért nem válhat valósággá a fantázia. Akkor vettem csak észre, hogy milyen sápadt és nyúzott: a szemében csak bujkált a fény, nem táncolt. Így láttam egyszerre kisgyermeknek és öregembernek az én tizenhét éves barátomat.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle, mikor a hazafelé vivő buszom már a megállóban várta, hogy felszálljanak az utasok. Én előbb feljutottam, és a kérdést már a nyitott ablakon keresztül tettem fel.
- Nincs semmi. - felelte egykedvűen, és ismeretségünk óta talán most először nem nézett a szemembe. Hirtelen rossz érzés fogott el, és amikor a busz megindult, és az első sarkon bekanyarodott, legszívesebben kivetettem volna magam belőle, hogy visszaszaladjak, és beszéljek a barátommal. Amikor hazaérkeztem, rám tört a hidegrázás, és hőemelkedésem lett. Egyfolytában az a kép lüktetett a szemem előtt, ahogy Ábel erőltetett mosollyal az arcán integet a megállóban. Máig nem értem, amikor visszagondolok erre a délutánra, hogy miért nem hívtam fel telefonon, hogy beszéljek vele. Ezzel kapcsolatban már átéltem értetlenséget, bűntudatot, dühöt és bánatot, végső soron azonban úgy hiszem, ennek így kellett lennie. Éreztem, hogy készülőben van valami, ami félelmetes, de nem lehet az útjába állni. Aznap délután láttam utoljára Ábelt.

*

Mindig rettegtem attól, hogy valahol elveszítem a kulcsaimat, és házon kívül rekedek, ezért aztán sosem hordtam magamnál őket, hanem a lábtörlőnk alá helyeztem minden reggel, még indulás előtt. Aznap reggel, amikor felemeltem a lábtörlőt, egy boríték volt alatta, nekem címezve. Bélyeg természetesen nem volt rajta, ezt nem a postás hozta, és bár a feladó sem volt ráírva, én egyből tudtam, kitől jött. A borítékon a következő felirat állt:
"Várd meg az estét, s ha addig úgy döntesz, hogy el akarod olvasni, esküdj meg rá, hogy megőrzöd a titkát! Ha nem teszed, úgy vesd a tűzre, és a lángok emésszék el még az emlékét is!"
Nem mondom, hogy nem keltette fel az érdeklődésemet ez az üzenet, de azt hittem, a tegnap estére vonatkozott, és elkéstem az elolvasásával. Ennek ellenére nem téptem fel rögtön, előbb meg akartam kérdezni Ábelt, hogy mit is akar ez jelenteni. Biztos voltam benne, hogy találkozunk az iskolában, hiszen ő sosem volt beteg. Mondanom se kell, mekkora csalódást éreztem, amikor becsöngettek az első órára, s az ő széke még mindig üresen állt... A valódi hidegzuhany azonban a harmadik órán ért, amikor egyszer csak kopogtattak az ajtón, és két egyenruhás, szigorú tekintetű férfi lépett a terembe. Egyesek kuncogni kezdtek, amikor kihívták a tanárt a teremből, s mindjárt azon kezdtek el fantáziálni, hogy vajon mit követett el az öreg. Nekem azonban egyből beleállt a görcs a gyomromba, mint mindig, amikor robottekintetű embereket látok cselekedni, és azt kívántam, bár itt lenne Ábel, hogy csibészes mosolyával megtörje a légkör dermedtségét. De nem volt ott, s nekem hamarosan meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy már soha nem is lesz.
Eltűnt. - mindössze ennyit sikerült megállapítania a rendőrségnek. Utoljára a koradélutáni órákban látta egy szomszéd elmenni otthonról, de aznap este már nem tért haza. És jöttek azok a pokoli percek, amikor kihallgatták a társaságot, és mindenfélét kérdeztek tőlünk. Hogy láttuk-e tegnap délután, beszéltünk-e vele, volt-e valami szokatlan a viselkedésében, és úgy általában, labilis idegzetűnek számít-e? Azt hiszem, egyikünkből sem tudtak értelmes válaszokat kiszedni. Mindenki ledermedt, kiváltképpen én, akinek ott lapult táskájában egy levél, ami innentől kezdve talán vizsgálat tárgyává vált volna. De titok volt, amit nem mertem megtörni. Nem lehetett megtörni. Alig vártam, hogy véget érjenek az órák, és végre eltűnjek innen. Ábel, mit csináltál? - zakatolt a fejemben, és már a legrosszabbra gondoltam. - Hol vagy? Mi történt?
Amint hazaértem, felrohantam a szobámba, és magamra zártam szobám ajtaját, mielőtt még szüleimnek eszébe jutna kíváncsiskodni. Valószínűleg még nem hallottak az esetről, különben nem hagytak volna ilyen könnyen elzárkózni, így azonban - mivel hozzá voltak szokva változékony hangulatomhoz - nem törődtek velem. Remegő kezekkel tartottam magam elé a borítékot, melyet még mindig nem mertem felnyitni. "Várd meg az estét" - állt rajta Ábel utasítása, melynek még így is, hogy a gazdája kámforrá vált, iszonyú ereje volt. Becsúsztattam a párnám alá, és hanyatt dőlve vártam, hogy jöjjön az este. Hétóra körül szólt édesanyám, hogy kész a vacsora, amiből pár falatot leerőszakoltam a torkomon, hogy ne fogjanak gyanút. Még mindig nem tudtak semmiről. Azt hiszem, Ábelt nem ismerték annyira a szülei, hogy tudják, kik a barátai, ezért nem is lepett meg, hogy engem, aki amúgy más számára láthatatlan, nem kerestek fel. Mikor végre felmehettem, már besötétedett, és a csillagok is kezdtek felbukkanni az égen. Ismét elővettem a borítékot, majd az íróasztalomhoz ülve felbontottam. Kislámpám fénye csak foltokban világította meg a papírt, amitől az még titokzatosabbnak tűnt. Mintha egy burok képződött volna az asztal és körülöttem, elhatárolva tőlem az elcsendesedő, koromfekete éjszakai világot.

Kedves Kismadár!

Nagy lépésre szántam rá magamat, amit szeretném, ha megértenél, hogy ne bánkódj miatta. Az utóbbi időben te is észrevetted, hogy nem vagyok a régi. Ne hidd, hogy hagytam magamon elhatalmasodni a csüggedést, csupán a belső vívódás emésztett belülről, felőrölve utolsó erőtartalékaimat. Nem volt álmom, sem étvágyam, egyre csak az járt a fejemben, hogy mennyire elvágyódom innen, hogy el kéne már mennem innen, csak amerre a szél sodor... Én nem tudok rab lenni, és nézni, ahogy mások is vakságuk és ostobaságuk zárját kattintják rá lebilincselt kezükre. Én nem tudok beletörődni a gondolatba, hogy ez minden, és nem lehet másként. Itt még a fájdalom is csak petyhüdt, ernyesztő érzés, és a nevetés sem több vad nyerítésnél, mellyel csak a saját démonainkat próbáljuk elűzni - többnyire sikertelenül. Nekem látni és tapasztalni kell az életet, megismerni a legmélyebb szakadék alját, s onnan egyre újuló erővel kitörni, szaladni, szárnyalni és lángolni! Nemcsak pislákolni, mint egy csonkig égett gyertya! Itt nem találom saját magam visszhangját az emberekben, és ha nem lenne meg bennem a bátorság ahhoz, hogy útra keljek felkutatni, hát meg is érdemelném! De ne hidd, hogy ezzel lenézem azokat, akiket magam mögött hagyok. Tudom, mekkora terhet cipelsz, és elönt a szégyen, ha arra gondolok, hogy nem segítek neked. Ha azonban itt maradtam volna, egy idő után már a képességem sem lett volna meg rá, nemhogy a lehetőségem. Azt hiszem, a sors akarata, hogy más utat járjunk be, nem azért, mert így akarjuk, vagy mert így a jó, hanem mert egyszerűen EZ az, ami nem lehet másképp. Az viszont, hogy mennyire tudunk emelt fővel járni ezen az úton, csak rajtunk múlik.
Sajnálom a szüleimet. Nem fogják érteni, ami körülöttük történik, és egyre sajnálják majd magukat, amiért egy váratlan, számukra felfoghatatlan fordulat kiterelte medréből mindennapjaik folyamát. Ugyanolyan gyerekemberek, mint a többi szerencsétlen ezen a helyen, aki nemcsak magán nem tud segíteni, de még a többit is magával rántja a mélységbe. Nem tudom, hogy megtalálom-e a helyemet a világban. Ha útra kelek, talán megtalálom, de ha maradok, akkor egészen biztos, hogy nem. Ne aggódj, nem teszek kárt magamban. Szánalmas és ügyetlen kísérlet lenne a menekülésre, és gyanítom, hogy felesleges is, mert az ember nem menekülhet el a sorsa elől. Az enyém - egyelőre legalábbis - az, hogy vándorrá legyek. Senkinek ne mondj semmit. Hadd legyen nyugodt a lelkiismeretük, hogy mindent megtettek előkerítésem érdekében, de megtalálni úgysem fognak. Ne fájdítsd a szívüket azzal, hogy szándékosan mentem el. Ne gyengülj el könnyeiket látva, azt nem értem hullatják, hanem magukért, és csak saját maguk az, aki képes felszárítani azokat.
Most hát, kedves Kismadár, búcsúzom tőled, és kívánom, hogy a Te menekülő lelked is találjon menedéket valahol!

Szeretettel:
B.Á.
U.I.: Ami a jövődet illeti: ne felejts el emlékezni, és emlékezz, hogyan kell szeretni!


*

Hát ez volt az a levél, melyet én évek óta most először tartottam a kezemben. Már rég elfelejtettem emlékezni, és csak ködös emlékeim voltak a szeretetről. Vajon tudta előre, hogy így lesz? Talán pont az én jövőm volt az, ami elől menekült. Miért nem osztotta hát meg velem sejtelmeit, mikor annyi mindenről beszéltünk? Miért nem figyelmeztetett? És miért nem adott életjelt magáról még annyi év után se? Én azóta sok mindenen mentem keresztül, és már úgy emlékszem vissza azokra az évekre, mintha egy másik élet lett volna, olyan főszereplővel, aki közel állt hozzám, de ma már nem én vagyok.
Észre sem vettem, hogy időközben besötétedett. A végletekig fáradt voltam, kimerített az emlékezés, melynek művészetét én már nagyon régen elfelejtettem. Amint párnát ért a fejem, elnyomott az álom. Egy folyó partján álldogáltam, és néztem a messzeséget, de nem indultam el sem erre, sem arra, legfeljebb pár lépést tettem, de azután mindig megtorpantam. Végtelennek tűnt az idő, ameddig így álltam, aztán egyszer csak lágyan fújni kezdett a szellő, édeskés illatot lehelve az orromba, és én tudtam, hogy mennem kell. Követtem a folyó folyását, miközben a nap egyre fényesebben sütött. És akkor ott volt ő... A vonásai megváltoztak, a haja őszes volt, a ráncok befutották az arcát és a szeme környékét, de akkor is tudtam, hogy ő az. Csak állt ott, és mosolygott, mosolyt csalva ezzel az én arcomra is. Kézen fogott, és csak néztünk egymás szemébe, és olvastunk egymás lelkében. Küzdelmes kamaszkort, vándor éveket, távoli, transzcendens élményeket, menekülést a magány elől, házasságot, szerelmet, gyerekeket... mindent, ami azzá tett minket, amik most vagyunk. Végül átöleltük egymást, s én úgy éreztem, hogy a mindenségbe olvadva már mindent tisztán látok és értek.
Amikor felébredtem, az arcom könnyekben úszott. Hajnali egy felé járt az idő, akárcsak akkor éjjel, amikor Ábel útra kelt. Tudtam, mert láttam, és átéltem. Mintha ugyanaz az éjjel lett volna, mint évekkel ezelőtt, és minden, ami addig történt, csak érzéki csalódás lett volna. De most már tudtam, mit kell tennem, még ha kicsit megkésve is jöttem rá. Ábel emléke tanított meg rá.

*

A november reggeli levegő csípőssége pírt csalt az emberek arcára, akik bágyadtan, álmosan igyekeztek munkahelyükre. Lívia édesanyja türelmetlenül nyomkodta a kapucsengőt, melyre azonban hiába várta, nem jött válasz. A kislány kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hátha észlel valami mozgást odabentről, de semmi. Egyszer csak abbahagyta a pipiskedést, és egy halvány, értelemmel telt mosoly futott át az arcán. A ház tökéletesen üres volt.
- Hagyd, anyu! Nincs itthon a Viki néni.
- Hogy? Mi? - kérdezte zavartan az édesanyja, miután kizökkentették gépies csengőnyomogatásából - Már hogy ne lenne itthon? Mindig ő vigyáz rád ilyenkor.
- Ma nem. - felelte Lívia nyugodtan, majd hozzátette:
- Tudtam, hogy elmegy.
- És ez csak most jut eszedbe? Miért nem mondtad, ha szólt, hogy ma nem ér rá?
A kislány csak a vállát vonta meg. Felesleges lett volna belekezdenie a magyarázkodásba, úgyse értette volna meg az édesanyja. Vakon született embernek hiába áradoznak a szivárvány színeiről.
- Na mindegy. - mondta végül kissé ingerülten a fiatal nő. - Majd megoldjuk valahogy. - azzal kézen fogta kislányát, és vele együtt indult a munkahelyére. Annyira beleveszett saját gondolatainak ködébe, hogy észre sem vette, ahogy a gyerek még egyszer - utoljára - hátrafordította fejét a ház felé, és halkan annyit súgott a levegőbe:
- Ég veled!

Még nem szavaztak erre az alkotásra

Alkotó
wryan
Regisztrált:
2007-02-22
Összes értékelés:
726
Időpont: 2007-03-14 09:27:31

Kedves Kalina!
Gyönyörű ez a történet, teljesen belefeledkeztem. Nagyon megfogott.Minden elismerésem a tiéd!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Legutóbb történt

ElizabethSuzanne bejegyzést írt a(z) Virágnyílás idején című alkotáshoz

ElizabethSuzanne alkotást töltött fel Sün Salamon az én nevem címmel a várólistára

mandolinos alkotást töltött fel Téli emlék címmel a várólistára

szilkati bejegyzést írt a(z) Krizantém II. című alkotáshoz

Balog Marianna bejegyzést írt a(z) Széllel szálló emlékfoszlány című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Fritz kalandjai: Tudod mit...? című alkotáshoz

Krómer Ágnes bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Averzió. Hogy miért? című alkotáshoz

sailor bejegyzést írt a(z) Vihar című alkotáshoz

Bödön alkotást töltött fel Fritz kalandjai: Tudod mit...? címmel

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Semmi című alkotáshoz

Kőműves Ida bejegyzést írt a(z) Hang-jegyes című alkotáshoz

T. Pandur Judit bejegyzést írt a(z) Rózsalakodalom című alkotáshoz

Toplista

A Napvilág.Net hírei:

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjai

Csurgó Csaba: Kukoricza - János vitéz újragondolt kalandjaiTüzesen süt le a nyári nap sugára... egy plüssjuhászra? Rá bizony. Aki amellett, hogy egy véres, forradalmi hangulatú, sebes sodrású kémtörténetbe csöppen, talán képes lesz újrafogalmazni a gondolatainkat Petőfi klasszikusáról. Fiókba az előítéletekkel, és lássuk, hogy boldogul Kukoricza Jancsi egy egészen más kontextusban!

2014. 10. 20. - Irodalom

 

thegpscoordinates.net

Zenit Futárszolgálat

Minden jog a szerkesztőség és a szerzők részére fenntartva! © 2004 - 2019 (Honlapkészítés: Mirla Webstúdió)