2. A paradicsom kertjében
Amikor az Úr Isten a földet és az eget teremtés, még semmiféle mezei növény sem vala a földön; a fű sem hajtott ki, mivel még eső nem esett. Pára szállt fel a földről, ami megnedvesítette az egész földet, és ekkor teremtette meg az embert, aki mély álmát aludta. Csodálatos kertet létesített tőlünk Napkeletre, az ÉDENT és ezt a helyet Ádám lakhelyéül jelölte ki. A kertet átszelő folyó kellett a növények öntözésére, a földet betelepítette mindenféle növénnyel, gyümölcsfákkal, benépesítette állatokkal, hogy mindaz az ember eledeléül szolgáljon.

Ádám mély álmából lassan ébredezik, előbb hunyorog, csak lassan nyitja ki szemeit. Nem tudja, hol van. Szeme káprázik a gyönyörűségtől. Fölötte a csodálatos kék égen apró bárányfelhők úsznak. Gyönyörű zöldellő pázsit körülötte, virágba borult gyümölcsfák, bokrok ontják mézédes illatukat, fölötte madarak röpködve csacsognak és csivitelnek... Nagy fa tetején éppen most terjeszti ki szárnyait egy hatalmas sas, és lassú méltósággal emelkedik föl a magasba. A közeli bokorból egy szarvas néz rá nagy barna szemeivel, agancsával utat vágva magának, elindul a dús füves felé; hátra néz, ahol párja, egy fiatal őz követi kicsinyével, amely játékosan ugrándozik anyja mellett. A másik bokor mellett két szürkésbarna nyuszi kíváncsian hegyezi nagy füleit.

Ádám körülnéz. Hol vagyok? kérdezi magától, mert nem lát senkit maga mellett. Megdörzsöli és körbetekint tágra nyílt szemével, hallja a közelben folyó patak csobogását. Lassan föláll, elindul a csodák kertjében. Nem messze egy kis patak folydogál, benne ezüstös halacskák játékosan ficánkolnak, a partról zöld békák egymással versengve brekegnek és ugrándoznak vissza, a vízbe. A kis patak sűrű bokrok között fut lefelé a lejtőn, leveleik csillognak a napfényben. A fákon mindenütt éneklő madarak röpködnek, bozontos farkú mókusok ugrálnak ágról-ágra, a közeli fán harkály kopácsol.

Megáll és körbetekint, nem messze tőle különféle fák roskadoznak a gyümölcstől. Lenéz a földre, eperbokrok sokasága között lépdel, lehajol, leszakít belőle egy szemet. Megkóstolja. Micsoda aroma! Jóízűen falatozza. Séta után megpihen a dús fűben. A nap ragyog fölötte, a fák alatt a hűs pázsiton kényelmesen elnyújtózik. A táj szép; ismerkedik a környezetével, nem tud betelni a látvánnyal.

ÍGY TELNEK NAPJAI. Ruhára, élelemre nincs gondja. Ahová őt teremtették, ott örök tavasz és nyár honol, az Éden tele finomabbnál finomabb gyümölccsel és más eleséggel. Néha elered az eső, orcáját fölfelé fordítja, élvezi, ahogy fölfrissíti a hűs víz. Olykor behúzódik egy terebélyes fa alá, lesétál a patak mellé, megfürdik a hűs vizében.
Lassanként megbarátkozik környezetével, az állatokkal, melyek félelem nélkül közelítenek felé; megsimogatja őket, nevet ad nekik. Az őzbakot Aggosnak, párját Őzanyónak, kicsinyüket Ugrinak nevezi el, a nyuszi Nagyfülű lesz, lassan egész állatsereglet veszi őt körül. Kezéből eteti őket, már megfigyelte, melyik állat mivel táplálkozik.
Lassan fölfedezi, melyik fának jó a gyümölcse, mézet talál a fák odvában, kóstolgatja a növényeket. Tapasztalatot gyűjt; mivel ember, gondolkodik. Érzi, hogy valaki vigyáz rá, éberen
őrködik fölötte, mintha mégsem lenne teljesen magában...

MÚLNAK a napok, idejét sétálással, pihenéssel, evéssel tölti. Naponta talál valami újat, agyában elraktározza ismereteit, amit maga körül, a Paradicsomkertben élő állatoknál és növényeknél tapasztal. Ahogy telik az idő, napjai kezdenek unalmassá válni. Körülnéz: növények, fák, virágok, madarak körülötte, sok-sok állat él mellette, de mindnek párja van, nincsenek egyedül. Mindez csodálatos, és mégis... valami hiányzik neki. Fölnéz az égre, és hangosan felsóhajt: de jó lenne, ha ebben a környezetben nem lennék egyedül, ha élne rajtam kívül olyan valaki, aki hozzám hasonló!

Isten hallja Ádám sóhaját. Valóban kellene neki egy társ, akivel együtt élveznék a paradicsomi környezetet... Nem jó az embernek egyedül lennie. Meghallgatja kívánságát. Elhatározza: szerzek néki segítőtársat, egy hozzá illőt, hiszen az állatokat, valamennyit úgy teremtettem meg, hogy mindnek legyen társa. Miért ne lehetne páros lény éppen az ember?
Ezért az Úristen ismét mély álmot bocsát Ádámra, és belőle alkotja az asszonyt, akit Évának
nevez. Ő AZ ELSŐ ASSZONY, MINDANNYIUNK ŐSANYJA.

3. Immár az első emberpár
Ádám mély álmából ismét ébredezik. Körülötte mély csend, csak a bokrok és falevelek rezzenéseit hallja, amikor szempilláit nyitogatja. Rácsodálkozik a körülötte levő világra. Föltekint a ragyogó napsütésben vibráló kék égre, a magasban galambok röpködnek, halk szárnycsapkodásuk hallatszik. A kezére száll egy piros-fehér, pettyes pillangó, rebegteti finoman áttetsző szárnyait, kicsit megpihen, majd tovarebben. Méhek zümmögnek halkan, amint testükre rakódott virágport hordják a vastagtörzsű öreg fa ágán lógó, maguk által, csodálatos hatszögletű, apró lyukacskákból készült otthonukba. Sok méhecske várja őket, hogy a hozott anyagot szorgos munkájukkal feldolgozzák.

Egy nagy szöcske ugrik melléje a fűben, majd amikor felé közelít a kezével, ijedten távozik. A bokrok sűrűjéből egy szarvas dugja elő királyi agancsát. Nini, ő a régi ismerőse: Aggos, nagy barna szemével rátekint. Nem fél tőle, már számtalanszor találkozott vele, de most nincs egyedül... Körülszimatol, továbbsétál a legelőre, harap a friss fűből, követi párját, és a mellette ugrándozó őzikét, majd mindnyájan eltűnnek. Ádám most már valóban fölébred a neszre, látja, amint elfutnak a csalitosban. Lassan megfordul, s nem tud betelni a látványtól, ami fogadja.

Megdörzsöli szemét. - Talán álmodom? Mégsem. Valaki mellettem, szemét behunyva alszik. Nem olyan, mint más élőlények a Paradicsomkertben, mintha rám hasonlítana, de mégis más, mint én, gondolja magában. Teste karcsú, keze-lába kecses, igaz, nem olyan izmos, mint az enyém. Ránéz sajátjára, megtapogatja duzzadó erős karját. Szakálla sincs, mint nekem, bőre sima, és elől a testén; mint két alma domborodik valami, melyek hullámzanak, ahogy veszi a levegőt. Dús aranyszőke haját enyhe szellő legyezi, biztosan csiklandozza, mert mosoly ül ki bájos arcára. Szépet álmodhat. Olyan az egész, mint egy varázslat.

De ki lehet ő? Honnan került ide?
Amikor gondolataiban idáig ér, hallja az Úr szavát: Ne csodálkozz Ádám! Láthatod, a többi
élőlénynek is van párja, én rendeltem melléd Évát, ő a te társad, asszonyod. Azért teremtettem, hogy ne légy magadban. Vigyázz rá, mivel nem olyan erős, mint a férfi, hanem gyöngébb alkatú nő, ezért a nehéz munkától óvjad. Hűséges lesz hozzád. Szeressétek egymást.
Felemeli jobbját, úgy folytatja: - egyetlen tilalmam van, hogy ne kívánjátok meg annak a fának gyümölcsét, mely a Paradicsomkert közepén áll. Ha engedelmeskedtek, az Édenben minden jóval ellátlak benneteket, örök életet adok nektek, és soha sem kell meghalnotok. Uram, már nagyon egyedül éreztem magam. Köszönöm jóságod, hogy meghallgattad kérésem! hálálkodik Ádám.

ÉVA FÖLÉBRED. Kinyitja szemét. Istenem! Hol vagyok? Rácsodálkozik Ádámra és megkérdi: És ki vagy te? Még sosem láttalak...
Ádám boldogságtól sugárzó arccal nézi asszonyát.
Kedvesem! Ne félj, a mi jó Istenünk azért küldött hozzám, hogy ne éljek egyedül, és együtt
örüljünk az ő szép világának. Nézz körül: mindenünk megvan, nem kell fáradoznunk. Van mit ennünk, csak annyi a dolgunk, hogy egymásra vigyázzunk, és örüljünk az Éden minden gazdagságának.
Éva boldogan felkacag. Ádám! Olyan boldog vagyok! És smaragdzöld szemeivel figyelni kezdi társát, aki mellé az Úr őt rendelte. Elgondolkodik: mintha már hallotta volna szavát... Vagy csak álom volt? Nézi Ádámot, szemében kíváncsiság tükröződik. Neki is van mindene, mint nekem, gondolja. Két szép fekete szeme, szája, orra, keze és lába. Igaz, hogy erőteljes, mégis barátságos. Talán csak abban különbözünk, hogy arcát szőrzet borítja, s még egyvalamiben...

ÁDÁM FÖLKEL, lehajol, óvatosan kézen fogja, majd fölemeli Évát a fűpárnáról. Jöjj velem, kedvesem. Én már ismerem ezt a földi Paradicsomot, megmutatom neked is. Tudom, hol terem a legfinomabb gyümölcs. Reggelizzünk együtt, a fák árnyékában. Jó lesz, mert éhes vagyok, lelkendezik Éva. Menjünk. Párja kezét fogva, szökdécselve halad mellette.
Ahogy mennek az árnyat adó fák alatt, mindegyiken másféle termést lát. Egyik piros és kerek,
másik zöld vagy sárga, némelyik nagyobb vagy fürtökben lóg le az ágakról. Ezt mind meg lehet enni?
Bizony, ez mind ennivaló - válaszol Ádám. Megáll egy sudár fa alatt, melynek törzse magasan nyúlik az ég felé, tetején a zöld lombok között, kerek alakzatban sok-sok csokros hosszú-sárga, kifli alakú gyümölcs.
Mi ez? Csodálkozik Éva. Még sose láttam ilyet!
Banán, nagyon finom és tápláló gyümölcs. Ebből reggelizünk. Várj, mindjárt szedek belőle. Előveszi a bokorból a hosszú nyelű, felül U-alakban végződő botját, azzal nagy csokor sárgára érett banánt emel le a fáról.

Egymással szemben ülnek a fa árnyékában, úgy falatozzák az érett, aranysárga gyümölcsöt.
Utána azon nyomban leheverednek a hűs fűre, beszélgetnek. A közelben füleit hegyezve, nyuszi les ki a bokorból, őket figyeli. Talán arra kíváncsi, mit mondanak egymásnak? Ott terem nyuszi-mama is, majd hopp! ugrálva eltűnnek a sűrűben.
Jaj, de aranyosak - kiált fel örvendezve Éva.
Milyen nagy a fülük! Kik, vagy mik ezek, te már ismered őket? kérdezi Ádámtól.
Ezek a szép szürkés-barna állatok a nyuszik. Itt laknak, mellettünk a bokorban.
Nagyfülűnek neveztem el őket. Nemrég született nyuszi mamának vagy öt kicsinye. Ott ugrándoznak a bokor körül. Gyere, megmutatom neked.
Éva megcsodálta a kis nyulacskákat, egyiket kezébe fogva megsimogatta. Aztán kézen fogva
egymást, elindultak a közelben tündöklő kis tó mellé, a kellemesen meleg vizében úszkáltak és megfürödtek. Utána a sétától és fürdéstől fáradtan megpihentek a szokott helyükön, kedvesen beszélgettek, ismerkedtek egymással.
Teltek-múltak a napok, hetek, majd a hónapok, sétálgatva, ebédjüket, vacsorájukat a fák alatt
fogyasztva, élik mindennapjaikat az Édenkertben. Lassan megismerik a fákat, növényeket, és
állatokat. Jól érzik magukat egymás mellett.