Két holdfogyta is eltelt, mióta kidobtam őket. Szót nem érthettem velük. Ételt nem adtak, a szomszédok vetettek néha egy-egy tálnyi falatot. Házukat őriztem, de cserébe botütést kaptam. Végül eltéptem a rövid, kínzó láncom, s az erdőbe szaladtam. Szívemből őket eldobtam.

Most itt állok az erdő szélén. Egy kisembert figyelek. Kölyök még, emberi korban tízéves lehet. Egy székben ül, sosem áll fel, csak két nagy kereket hajt. Nem akar futni? A széllel együtt száguldani? Nem értem.

Most egy másik fiú tűnik fel. Száguld ő is két keréken, de rajtuk ül. Ezt a fiú nem jó természetű. Csúfolódós. Kisebbeket is bántja, szőröm meredezik a szagától. Gyakran szór gúnyos, hideg hangokat az ülő fiúra is.

Hirteken egy macska ugrik eléje. Orromban érzem a riadalom szagát. Kiáltás és zuhanás. A szerkezet elrepül, a száguldó fiú lezuhan róla. Nekiesik a járdának, egy árok mentén, nem mozdul. Vérzik, ide érződik a kifolyó életnedve vasízű illata.

A másik fiú, aki csak ül mindig, kiáltozik neki. Megpróbál odamenni, de a kerekekkel nem tud átjutni az árkon. Végre mozdul, otthagyja a széket. De miért nem jár? Miért kúszik? Így nehezebb átjutni az árkon. Küszködik. Látom rajta, fáj neki. Nekem is fájt, mikor egy ág belém állt, mikor a botokkal ütöttek. Megismerem a szenvedést a szemből, ami sugározza.

Mit csinál? Miért vonszolja magát oda a fiúhoz, aki eddig csak bántotta? Leveszi a pólóját és beköti a sebet a nyakán. Elővesz egy szerkezetet, beszél bele. Segít neki. Miért? Csak szenvedést kapott tőle eddig.

Közelebb megyek. A székes fiú rám néz, szól hozzám. Nem értem, az emberek olyan össze-vissza hangokat adnak. Amikor ugatnak, az sem érthető és olyankor többnyire a földön fekszenek és erjedt szag árad belőlük.

A másik fiú magához tér. Körülnéz. Még közelebb megyek. Felül és rákiabál a székes fiúra. Az nyugtatni akarja, ahogy kölyökként engem nyugtatott az emberférfi, ahol az almom volt először.

A sebesült fiú ellöki és felpattan. Még vérzik, de nem törődik vele, elsántikál, a kerekes szerkentyűjét tolva. A székes fiú csak ül. Megütötte a karját, ahogy elborult. Nem tudja visszavonszolni magát a székéhez. Egész közel megyek. Ekkor észreveszem, miért nem tud állni. A lába olyan, mint annak a rókának, amit tegnapelőtt láttam, miután átment rajta egy büdös, zajos és nagy négykerekű. Nem tud állni. Nem tud futni.

De nem gyenge. A szeme, ahogy rám néz, erőt sugároz. Nem fél, nem vonít. Fél kézzel küzd. Fogaimmal óvatosan megfogom a bőrét, ami nem is bőre és nem fáj neki, mert az emberek azt tudják cserélgetni. Az előző helyen is minden harmadik-negyedik napkeltekor más-más ilyet húztak fel magukra.

Elszakad. Ekkor óvatosan megragadom a karját. Ahogy anyám engem ragadott meg. Vigyázok, a fogam ne sértse meg a valódi bőrét. De így is kis vér szivárog, ahogy húzom. Másik kezével ő is húzza magát. Átjutunk az árkon. Beszél hozzám. Nem jajong.

Ő nyugtat engem. Sosem láttam még ilyen erőst sem állatban, sem emberben, mint ő.

Rám támaszkodik, így ül vissza a székbe. Utána megfogja a fejem. Nem tudom, mit akar. De csak odahúzza az ölébe és simogatja. Megint beszél hozzám. Aztán előveszi az elemózsiát, amit ő szokott enni, kettétöri és együtt eszünk. Nagyon éhes vagyok, két napja nem ettem. Látja ezt. Az ő részét is odaadja.

Elgurul a ház felé, ahonnan elő szokott jönni. Hív magával. Kicsi és törékeny teste besüpped a székbe. Megyek utána. Beérünk a kertbe. Kijönnek a nagyobb emberek. A fiú beszél hozzájuk. Simogatják, a sebeire tekernek valamit. Odajönnek hozzám. Hoznak még enni, simogatnak engem is. Tesznek egy puha valamit egy kuckóba, vizet is adnak.

A fiú odahajtja magát. Ismételget egy szót. Rájövök, az a nevem. Már van igazi nevem. Már van igazi otthonom. Már van Gazdám. Már nem üres a szívem.