Igaz, hogy jó és egészséges. De az is igaz: nem mindenkire érvényes!

ÁDÁM ÉBREDÉSE c. kötetem - Ótestamentum fantázia. Annak kiegészítésére készítettem eme mondandómat.

Kérdés: és mért ne lehetnének csodák mostanság is?

Némely emberek - néhányan nyilván kiérdemelték, hogy közel kilencven évükhöz még a 80 kilométeres versenyt végigfutják, sőt, olyanok is lehetnek, akik naponta egyfolytában 20 kilométert gyalogolnak. Ők azok, akik aztán bekerülhetnek a leg-leg-nyilvántartásba, mivel egyedül valának az országban vagy akár a világon is. Megérdemlik kiváltásukat!

Mondá nékem az én édes kislányom - a jó Isten áldja meg érte - jó anyám: vajon te miért nem gyalogolsz és futsz, mint tetted volt valamikor húsz- és negyvenéves korodban?

Igen én ezen sokáig elgondolkodtam, hiszen talán igaza is van. Miért nem futok én, s miért nem megyek vele együtt gyalogtúrákra hétvégeken... (Istenem, de jó is lenne, mivel mostanában egyre gyakrabban - ha lábaimra felállok, jobb csípőmnél a villámok cikáznak, s vissza kell ülnöm, mivel egy ideig lábra se tudok állni!)

Magamban azt mondom a kérdésére: igazad van. Én is föltevém magamnak e kérdéseket már nem is egyszer vagy kétszer. Miért? Miért van az, hogy én mostanában már nem akarok gyalogolni sem futni, hiszen valamikor versenyfutásért érmet is nyertem, s 40 éves koromig nagyon sokszor legyalogolni azt a 20 kilométert nem jelentet nekem semmi gondot. Legfeljebb kifáradtam, s jobban aludtam. Mindez igaz.

Amikor az én tevékeny szüleim öregkorba jutottak, én a korábbiakhoz képest sokszor utaztam hozzájuk - akkor még - hosszan, vonattal, busszal, hogy mikor már erejük fogytán volt, segíthessek nekik, s bőröndökben úgy hoztam haza sokszor a mosnivaló holmit, hogy legközelebb tisztán-vasaltan vigyem vissza nekik. Ebben az időben már hiába volt közel hozzájuk a Balaton - ahol minden nyarat ott tölthettem gyerekeimmel - ha később oda mentem, nemigen volt időm a tóban fürödni. Örültem, ha nekik segíthettem.

De munkáséveim idején mi volt? Dolgoztam napestig, hogy megszerezzem családom részére a mindennapi betevő falatot, s hogy jusson tanulásra, sőt, kirándulásokra, nyaralásra... Aztán végre, szereztem autót, s azzal jártam az országot, s amikor nyugalomba vonultam, örömmel jártam unokáimhoz, vagy hoztam haza őket, hogy szüleik is kellemes otthont teremtsenek.
Közben, ha időm volt, jártam az új tornacsarnokba labdajátékokra, tornára, majd kertet teremtettem magamnak, ahol még a fák töveinek helyét is magam ástam, s nagy vödrökben hordtam halomba földet 20-literes vödrökben, hogy zöldségeket ott egy dombon termeljem.

Öröm volt számomra, hogy kis unokáim minden nyáron, s szünidőben velem lehettek, s a kertben volt rá alkalom, hogy a természetet - füvet-növényt-virágot, madarakat, s egyéb istenteremtette élőlényeket megismerjék. Máskor is sokszor hívtak nyugdíjas koromban, hogy vigyázzak unokáimra, amíg édesanyjuk az emeleten épülő otthonuknál munkálkodott.
Igaz, mert kifáradtam, már ekkor időm arra nem jutott, hogy futni, gyalogolni járjak... örültem, ha nyáron 1-2 hétre még mehettem nyaralni, akkor is örömmel magammal vittem a családom.

Azon el lehetne gondolkodni, hogy csak a jóságos Isten tudja, miért van az, hogy emberek szervezete bizonyos idő után fárad, nem úgy működik, mint ifjúkorukban. Egy alkalommal, épp' a Balatonnál - amikor a miskolci Irodalmi Rádió szervezésével a Down-szindrómás fiammal együtt tartózkodtam - a vízben ijedten vettem észre, hogy az úszás már nem megy nekem, s hiába emelgetem, hiába minden akaratom, a jobb lábam, nem engedelmeskedik...

Kedves leányom aztán a munkahelyén Röntgen-fölvételt készített s kisült, hogy csontjaim már nem olyanok, mint ifjúkoromban, elmeszesedtek, térdeim elkoptak, gerincem elferdült, s főleg a jobb csípőm kiment a helyéről...
Nos, ezek után már - legalább is én magam - nem csodálkozom azon, hogy sem futni, sem húsz-kilométeres kirándulásokra miért nem vállalkozom. Örülök annak, hogy legalább bottal a lakásban ha lassan is, de még járkálok, s ellátom magam, de időnként ülés vagy állás után még lábaimra állni sem tudok. S már a folyosón-sétálás is egyre ritkábban sikerül.

Be kell látni, s én tudomásul vettem, hogy ilyen az élet. S ha nehéz elhinni, hogy a gyaloglás-futás miért nem megy, hát csak egy lehetőség lehet arra, hogy mindez megváltozzon! S ezért most írásom elejére visszatérve, arra gondolok. Talán ki kellene egészítenem az Ótestamentum fantáziás kötetemet:

Milyen jó lenne, ha valaki imával fordulna az égiekhez, s azt kérné: jöjjön le közénk ismét Jézus-Krisztus - eme bűnös világra - mint valaha tette, s tegyen velünk csodát, hogy az embernek öregkorában ne legyenek ilyen gondja.

Milyen jó lenne, ha kezét homlokomhoz téve mondaná: "Ember, mondom néked, kelj fel és járj!" - mint olvasható a Bibliában. S én fürgén felállanék, s elindulva járnék, mint korábban... S akkor mindjárt venném a telefont s leányomat arra kérném, vegyenek föl engem is abba a csoportba, akikkel ő hétvégeken járja a dunántúli erdőséget. Ezt még azzal is megtoldanám, hogy leányával, az én unokámmal pedig részt vennék a hosszú távú versenyfutásokban, hiszen fiatalkoromban jó eredménnyel futottam!

Már a gondolattól ismét fiatalnak érezem magam!