"Ne nyugtalankodjatok: higgyetek Istenben, és higgyetek bennem! Atyám házában sokak számára van lakóhely. Ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Most elmegyek, hogy helyet készítsek a számotokra. Miután elkészítettem, visszajövök értetek, és magammal viszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ismeritek az utat, amely oda vezet, ahová megyek."
Ekkor Tamás megkérdezte: "Uram, azt sem tudjuk, hová mész, hogyan tudhatnánk akkor az utat?"
Jézus így válaszolt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet! Az Atyához csakis rajtam keresztül lehet eljutni. Ha valóban ismernétek engem, akkor az Atyát is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és látjátok őt."
Ekkor Fülöp szólalt meg: "Uram mutasd meg nekünk az Atyát, hadd lássuk őt! Azzal megelégszünk." Jézus így válaszolt: "Fülöp, olyan régóta veletek vagyok, és még mindig nem ismertél meg igazán! Aki engem látott, az Atyát látta. Miért mondod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában élek, az Atya pedig bennem él? Amit mondok nektek, nem magamtól mondom: az Atya, aki bennem él, ő végzi a maga munkáját rajtam keresztül. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya bennem van! Ha másért nem, higgyetek azoknak a tetteknek, amelyeket Atyám nevében vittem véghez! Igazán mondom nektek: aki hisz bennem, az is megteszi majd mindazt, amit én tettem. Sőt, még nagyobb dolgokat fog véghezvinni! Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy én majd az Atyához megyek, és megteszem, amit a nevemben kértek, hogy az Atya dicsőséget kapjon a Fiú által. Igen, bármit kértek majd az én nevemben, meg fogom tenni."
-Én az Atyában élek, az Atya pedig bennem él! -Antonio az Evangéliumból olvasott fel részeket egy héttel később, a vasárnapi szentmisén. A misét az udvaron tartották, az eső már napok óta nem esett. A közösségi épület kórházzá alakult, harminc valahány lázas beteg feküdt a függőágyakban. A fertőzés elsősorban a gyerekeket és a fiatalokat támadta meg, magas lázzal, hányással, hasmenéssel járt. Az elviselhetetlen hőség pokolbeli szenvedésekkel tetézte a kis betegek mindennapjait. A sátorponyvák minden oldalon nyitva voltak, odabenn mégis az ürülék, a vizelet és az izzadság súlyos bűze keveredett a fojtogató párával. A földpadlón bogarak másztak keresztbe-kasul, milliárdnyi légy, szúnyog és moszkitó kergetőzött a fejük felett, s szívta a vérüket.
A doktor elrendelte, hogy a legrosszabb állapotban lévő betegek kapjanak infúziót, hogy a test kiszáradását meg lehessen előzni.

-Könyörögjünk! Kérünk Urunk, tekints le ránk, hívő közösségedre, segíts meg minket! Gyógyítsd meg betegeinket, vigasztald meg a gyerekekért aggódó szülőket, adj nekik reményt Jézus Krisztus a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel együtt, most és mindörökkön örökké!
-Ámen - mormolták a hívek. A szemükben könnycseppek csillogtak, a féltés, és a szeretet könnyei.

Ethel nem volt ott a szentmisén, 40 fokos lázzal az egyik chinchorróban feküdt. Hat napon keresztül volt talpon, éjjel nappal ápolta kis tanítványait. Hetedik napon a fáradtság, a kimerültség, és a kór legyűrte. Hajnalban lett rosszul, hányt, hasmenése volt, a teste lángolt. Kikászálódott az ágyából, áttámolygott a kórházzá átalakított közösségi épületbe. Julianna volt éppen ügyeletben, gyógyszert kért tőle.
A nővér megnézte, és nem engedte el. A lányban alig volt élet, majd összeroskadt egy álltó helyében.
-Azonnal lefekszel ide - mutatott rá az egyik ágyra.
-Nem -tiltakozott gyenge hangon Ethel. -Nincs semmi bajom csak a gyomromat rontottam el.
-Persze!
-De komolyan! -Belecsimpaszkodott a függőágyat a tetőgerendához rögzítő kötelébe, hogy el ne essen.
-Kislányom az egész arcod ég! Neked magas lázad van! Ne vitatkozz velem!
S mint a pelyhet felkapta és belefektette az egyik üres chinchorróba.

A doktor sejtette, hogy valami vírusos infekció áll a betegség hátterében, mivel azonban korszerű, jól felszerelt labor híján a szükséges analízist nem tudta elvégezni, csak találgatásokra hagyatkozhatott. A legnagyobb problémát a hányás és a hasmenés jelentette, aminek a kezelésére nem állt más gyógyszer a rendelkezésére, mint a közönséges, jól ismert széntabletta, ami fogó hatású, és a minden nyavalyára jó, lázcsillapító hatású Aszpirin. A készletek fogytán voltak, félős volt, hogy az új betegeket már sem gyógyszerrel, sem infúzióval nem tudják ellátni. Az egész napos esőzések megszűntek, ám ez nem jelentett könnyebbséget: az égbolton pont a fejük felett izzó napkorong lángoló sugaraival verte a missziós telep hőgutában fuldokló épületeit.
A közösségi épületben, két sorban párosával voltak felfüggesztve az ágyak, olyan közel egymáshoz, hogy alig lehetett a betegekhez hozzáférni. Az iroda orvosi előkészítővé alakult, innen irányította dr. Voght, és Julianna nővér a betegápolókat, akik elsősorban a telep lányaiból, asszonyaiból lettek összeverbuválva. A nővér éjjel nappal dolgozott, fáradhatatlanul rótta köreit az ágyak között, rekedt, kántáló hangja betöltötte a közösségi épület párás levegőjét, ahogy szüntelenül utasítgatta a többi ápolót. Mikor aludt? Mikor pihent? Mikor evett, ivott? Senki nem látta aludni, pihenni, vagy enni, inni. Energiái kimeríthetetlenek voltak. Két ember bírta tartani vele a lépést: dr Voght, és Antonio atya. Antonio, az orvoshoz és a nővérhez hasonlóan éjjel-nappal a kórteremben tartózkodott, hol itt, hol ott tűnt fel magas, szikár alakja az ágyak között, bátorította a kis betegeket, mesélt nekik, imádkozott velük. Ezt tette egyébként Ethel is, amíg a láz le nem verte a lábáról. Most azonban ő is ott feküdt magatehetetlenül a betegek között, a bejárat mellett közvetlenül jobbra volt az ágya.

Három nappal a láz kitörését követően minden emberi erőfeszítés ellenére meghalt a 11 éves Saul, aki Ethel "gyereke" volt, s a következő nap, a "Kiskovács" halt meg egy telepi kisfiú. Új betegeket hoztak, két kislányt, s a megüresedett ágyakba fektették őket. Kaébe tisztába tette, lemosdatta a kicsiket, az orvos elrendelte, hogy kössék be nekik az infúziót. Julianna személyesen loholt hátra az előkészítőbe a palackokért, de hamarosan visszatért, arcán zavar és rémület.
-Elfogyott - mondta csalódott, rekedt hangon.
Az orvos rámeredt.
-Az nem lehet. Az előbb még volt, a saját szememmel láttam.
Neyomi szólalt meg mellettük.
-Sajnos tényleg elfogyott, már akartam szólni. Az utolsót éppen most kötöttem be Ethel kisasszonynak.
Etlel, félig ébren, félig önkívületben hallgatta a beszélgetést az ágyában. Lassan eljutott az értelméig a mondat. A karjához nyúlt, erőlködve feltépte a leukoplaszt, amivel a vénájában lévő tű az alkarjához lett rögzítve. Kitépte az infúziót, s erőtlen hangon odaszólt a csoportnak.
-Adjátok oda az egyik gyereknek. Nekem nincs rá szükségem.
Az apja odaszaladt hozzá.
-Ethel, kislányom, mit művelsz! Nem szabad! Infúzió nélkül meg fogsz halni, csacsi lány! - s vissza akarta helyezni a csövet a kanülbe.
A lány ellökte a kezét.
-Nem! Inkább én haljak meg, mint ők! Hogy számoltok majd el a szüleiknek, ha visszamentek a tereékbe? Én amúgy se fogok meghalni, én nagyon erős vagyok!
S visszahanyatlott, és halottsápadt volt az arca.
Később, amikor azt hitték, alszik, megpróbálták újra bekötni, de felriadt és megint csak ellökte a segítő kezet. Lefogták, hogy majd úgy teszik be.
-Felesleges - mondta nekik. -Ha idekötözitek a kezemet, a fogammal fogom kitépni.
Végül megadták magukat, s bekötötték az általa visszautasított infúziót az egyik erdei kislánynak, amelyik kettejük közül a súlyosabb állapotban leledzett. Úgy hívták európai keresztnevén, hogy Margit. Pár nap múlva jobban lett, Ethel azonban ekkorra már a szó szoros értelmében a halálán volt.