A televízió képernyőjéről a mindennapjainkba beszivárgó reklámok butasága időnként már fájdalmas ostobaságba csap át. Senkinek nem kell bemutatni az elégedetten bólogató nagyapát, aki ráismert a hagyományos chips-re (mintha anno evett volna ilyet) vagy a macskáknak szánt ilyen-olyan eledeleket (az igaz, hogy az egeret már lassan meg sem ismerik). Nekem a fő kedvencem a figura, aki bizonygatja a vízlágyítás fontosságát. A különböző ajánlások hatására több ezer tonna fogyhatott már belőle.
Anno amikor kb. 10 éve vettünk egy viszonylag komoly mosógépet még én is bedőltem neki, de elkezdtem számolni, és gondolkozni.
Tehát megbeszéltem a feleségemmel, hogy azt a pénzt amit ezekre a csodalágyítókra költjük, inkább rakjuk el. Amennyiben kibírja a mosógép addig amíg összegyűlik egy új ára nyertünk, ha nem... pech. Nem árulok el nagy titkot, amikor elmondom, hogy lassan két "A+ "energiaosztályú gépet vehetnénk, ha feladná, de eszébe sincs (remélem nem kiabáltam el)!
Szeretném a logikámat leírni, mely nem biztos, hogy helyes, de nekünk eddig bejött.
Tehát nálam ott bukott a figura elmélete, amikor végiggondoltam az egész mosást. Ugye betöltjük a mosóport, no meg a lágyítócuccot, öblítőt, esetleg fehérítőt. Víz rátölt automatice gépileg. Felfűt, forgat, mos, mos, kiszivattyúz, feltölt...
Figyelem! Ismét feltölt! A lágyító már rég a Duna felé masíroz a csatornában, amikor a mosógép újabb adag vízért esedezik, és annak rendje és módja szerint meg is kapja a mágnesszelep jóvoltából. Lágyító már sehol! Na ezt a vizet ki a jó szűzanya lágyítja le?
Na ezért mi kéthavonta egy liter ecettel csinálunk 60 fokon egy kisprogramot, és makulátlanul tiszta a gépünk fűtőszála (is).
Tehát így mosunk mi.