Ne nyaggass! Nem akarok mondani semmit. Pontosabban ezt mondom. Nem árulom el, hogy mi az, ami felzaklat mostanában. Értsd meg, bezárkózottá lettem ebben a mai, demokratikus világban. Egyébként is, ki a fityfenét érdekelhet, hogy mi nyomaszt engem... egy senkit. Ne is faggass! Kérlek! Lezártam és kész. "Ne szólj szám, nem fáj a fejem." Példát sem szeretnék mondani. Csak egyet? Melyiket a sok közül? Oké-oké..., de tényleg csak egyet!

A hangzavarra mindenki megállt. Talán még azt is elfelejtették, hogy miért tértek be az élelmiszerüzletbe. A bevásárlókosarak nyikorgó kerekei is elhallgattak. Az idős asszony megtörten lógott a két nagydarab biztonsági őr karján. A szája ugyan mozgott, de hang nem hagyta el az ajkát. A maradék kiflivéggel küszködött, amelyet a fogatlan szájába gyömöszölt. Az őrök elégedetten vonszolták a hetven év körüli asszonyt. "Drága reggeli lesz ez mama!" -mondta az egyik egyenruhás. Szándékosan olyan hangerővel, hogy azt minden jelenlévő tisztán hallhassa. Az asszony, miután lenyelte a kifli utolsó darabkáját is, felszisszent. "Fiatalember, ne szorítsa annyira a karomat, mert amúgy is fáj!" -majd ismét lehajtotta a fejét. Miután becibálták az őrök fényvisszaverős, biztonsági üveges helyiségébe, a vevők mintha hipnózisból térnének vissza, ismét mozgásba hozták a bevásárlókocsikat, és a vásárlótér megtelt a normálisnak mondható alapzajjal.

A lesötétített ablakú limuzin kerekei nagyot csattantak a járdaköveken. A járókelők alig tudtak félreugrani a járda úttest felőli oldaláról. Egy pillanatra megállt a levegő is, de a gyalogosan közlekedők mindennaposnak vették a dolgot, és szó nélkül folytatták az útjukat. Kipattant az ajtó, az autó belsejéből három ápolt, öltönyös férfi szállt ki. Határozott, magabiztos léptekkel indultak a széles lépcsőn felfelé a bíróság épületébe. Az egyik amolyan buldog-nyakú fiatalember volt. Aki körbe-körbetekingetett, miközben szorosan mögötte lépdelt a hozzá képest cingárnak tűnő emberhez. A harmadik nagy bőrmappát szorongatott a kezében.
A tárgyalóterem sivár környezetében, megkopott lakkozású fabútorok ontották magukból az ódon szagot. A szobában is hárman voltak. Mindegyikőjük talárban. Az újonnan érkezők mögött becsukódott a belülről barna, steppelt bőrrel borított ajtó. A folyóson a tárgyalásaikra váró peres felek türelmetlenül járkáltak le, s fel. Csendes duruzsolás uralta a folyosót.
Egy óra elteltével nyílik az ajtó, az, amelyiken a három öltönyös belépett. A mappát szorongató férfi arcán széles mosoly. Kérdően pislantgatott a szemmel láthatóan főnök kinézetű felé, aki elégedetten, amolyan atyáskodóan veregette meg a vállát a már vigyorgó mappás embernek. "Mondtam uram, hogy sima ügy. Az ön hátterével..." - és mintha az ő háttere lenne, kihúzta magát. Kiléptek az ajtón, le a lépcsőn, be az autóba. A sofőr rálépett a gázra s az autó eltűnt a forgalomban. Mintha semmi sem történt volna, az utca megtelt a normálisnak mondható alapzajjal.