Segítsetek! Szétmar az idő,
A gyógyszer, a kedv,
Legyetek kedvesek előttem,
Hiszen ó jaj felnőttem,
És hasztalan forgolódom,
Mint más is, mint a szerencsétlen,
A hajléktalan, ha fázik.

Érzem, lemállik rólam a világ,
Kérdőre von az elmúlás,
Elmarad mellőlem a feloldozás,
S még a halál is, felhevülten
Sem élek, mint mások,
Mint a tivornyázó betyárok,
De vagyok elhallgatott égi látnok,
Kinek szava elvész
E ledes modern éjben,
E közömbös,
Alattomos szenvedésben.

Ne csak asszisztáljatok,
Nem vagyok gonosz, áporodott,
Csak a napok fogynak egyre,
S nem emlékszem a gyerekre,
Ki én voltam rég...
Eljött, s itt maradt a tél,
A fagy, jéggé dermeszt a vigasz,
Mit senki sem hoz nekem.
El ne várjatok tőlem semmit sem,
Ne ítéljetek, a hegyek így is nőnek,
Rám omlanak, s vitorlák sem bomlanak,
Hogy hajóm előre vigyék.

Mily kusza, kátyús e betonos vidék,
Fény-ömlenyek mindenfelé,
Tudatom, ha bebírom, behunyom,
Hogy ne lássak, s könnyítsek magamon.
Kérdem a kérést: a kérést kérdje meg:
Lehet e boldog, ki keveset tehet,
S benne oly sok elmondanivaló didereg,
S fél is, még ha néha becsmérel is sokakat.

Az okokat látom tán'
De a magány széttép,
Megöl, megcsal, hiteget,
Kérdőre von titeket,
És - ó jaj - már szeretkezik is velem,
Mondja, csak mondja,
Hogy várj még, türelem,
A "muszáj" lett itt hitvesem,
Mindennapi eledelem,
S fáradok.

Letűnt tavaszok... szólítsatok,
Ha írhatok még nektek, maradok,
S rátok díszekként aggatok,
Szép belőlem valamit.