Halálunk óráján majd megbánjuk - ebben biztos vagyok - hogy, bár sokat beszéltünk a szabadságról, valójában azt, a szó romantikus értelmében sosem éltük meg. Pedig végzetünk, hogy nem sikerül, nem sikerülhet elérnünk, mert valamilyen mértékben mindnyájan elfogadjuk a szürkeséget, az elvárások folytonosan megújuló korlátait, s mert nem tudunk eléggé szembeszállni gyengeségeinkkel, illetve rendre elfordulunk, mikor mások szabadságát tiporják. Ez valamennyiünkre érvényes, kivétel nélkül. Mégis, életünk örökös harc, a személyiség szabadságáért vívott permanens küzdelem. Akkor is így van ez, ha nem tudjuk egyértelműen meghatározni, mit jelent: szabadnak lenni. A törekvés állandó, ösztönös és kielégíthetetlen. Korokon, határokon, társadalmi szokásokon átívelő. Ugyanúgy, ugyanolyan módon vágyakozik személyiségünk a szabad akaratra, mint egy nemzet az önrendelkezésre. Egyszerűen így vagyunk kódolva.

Az egyén szabadságának mibenléte számtalan, nehezen megválaszolható kérdést vet föl. A fogalom gyökerének legszigorúbb értelmezése szerint bármilyen korlát kizárólagos. De azt is tudjuk, a hétköznapok szintjén nem létezhet kizárólagosság. Olyan korlátok között vagyunk kénytelenek élni, melyeket nem tudomásul venni lehetetlen. Valahogy úgy hangzik a közhely: szabadságunk csak odáig terjed, ahol mások szabadsága kezdődik. Ebben, talán meg is egyezhetünk. A lényeg azonban nem itt van. Kérdezd inkább magadtól: szabad-e a lelked! Vagy még inkább azt: szabad volt-e valaha a lelked! Régóta azt hiszem, az egyén szuverenitásának legmagasabb szintje a lélek szabadsága. Ezt pedig csak a szellem tisztasága és a jellem egyenessége garantálhatja. Mindkét körülmény egyaránt lényeges, és ha szerencsénk van, magunkkal hozzuk abból a közegből, ahonnan külső jegyeinket is örököljük. Szabadok vagyunk, ha újra és újra igény támad bennünk a valódi megismerés iránt, és ha másokra, mint autonóm individuumokra tekintünk. Szabadok vagyunk, ha mindenféle sivárságon, akár csak néhány pillanatra, de kívül tudunk helyezkedni és felismerjük a forrást, ahonnan ismét meríthetünk.

A minap, munkám közben különös dolog történt. Farkasszemet nézve a monitorral, most is karaktereket püföltem a virtuális papírlapra, melyen a szó:"határozat"valamiért, talán a lélek aznapi különös békétlensége miatt még szigorúbbnak, fenyegetőbbnek tűnt, mint egyébként. E szikár nyersesség valaki másnak szólt, valaki mást utasított, mégis, azáltal, hogy leírtam, úgy éreztem, az az akarat, mely engem kötelezésre kényszerít, saját szabadságomat is elveszi. Hirtelen nyomasztóvá, fullasztóvá vált a levegő körülöttem. Köteleznem kell, s büntetnem, pedig kint tavasz van. S valóban, talán most jutott először eszembe: már márciust írunk. Tavasz és szabadság. Hol van ez ma, ebben a pillanatban, gondoltam. De folytatnom kellett a megkezdett írást. Visszagörnyedtem tehát a képernyő elé, ujjaimat engedelmesen a billentyűzetre ejtettem és tovább karcoltam a poros, akta-ízű sorokat. Irodám ajtaja csukva volt. Odakintről állandó, izgága morajlás hallatszott, a hivatalba érkezők, az ügyeiket intézni akarók sietős, feszültséggel teli szófoszlányai. Idegesített mindez. Jobban, mint máskor. Szabadulni akartam a helyzettől, tehát felálltam a gép elől, s az ablakhoz léptem. Kibámultam. Néztem a folyót, melyben évtizedek múltával is ott lubickolnak szabad gyermekkorom boldog emlékei. Tekintetem körbejárt, próbáltam így néhány perc nyugalmat meríteni, s feledni kicsit a félbehagyott jogászkodást. Persze nem ment. Fejemben ott zakatolt a leírandó gondolatsor, hát nekiültem újra, s gépeltem. Ekkor történt.

Kint, valahol a hivatal épületén kívül iskoláskórus kezdett énekelni. Alig hallottam először. Csendben, egészen finoman, de határozottan és kitartóan szűrődött be a hang, mely észrevétlenül elfedte az ideges morajlást. Még írtam egy ideig, de az elme racionális, zaklatott lüktetése megszelídült, s lassan, szinte önkéntelenül hagytam abba a munkát. Hátradőltem. Rég nem éreztem azt, amit akkor. Rádöbbentem, hogy a rosszul szigetelt bejárati ajtó hézagain át eljutott hozzám valami isteni eredetű tünemény. Olyan esszencia volt ez, mely dallamból, illatból, tavaszból, gyermekkorból, s éltető energiából állt. Váratlanul ért. Reagálni sem volt időm, egyszerűen befogadtam. S a kórus csak énekelt: "Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem". Pár másodperc alatt minden megváltozott. Petőfi sorai és az éneklő gyerekek ott, abban az idegen pillanatban visszahoztak valami nagyon régit. A katarzis, mely az élménnyel egy időben érkezett világossá tette előttem: szabad vagyok, mert még igénylem a hamisíthatatlant, azt, ami oly sok változó közt is állandó. Örültem ennek a felismerésnek, s örültem a pillanatnak, melyben mindezt átélhettem és megérthettem.

Nincs még egy fogalom, mely annyira áhított és annyira nehezen megfogható, mint a szabadság. Mást jelent az egyén és megint mást a közösség számára. Míg egy közösségnek ki kell vívnia, addig az egyénnek meg kell élnie. Ha egy közösség szabad, akkor autonóm, önálló akarattal rendelkező, ha az egyén szabad, akkor befogadó, lelkileg nyitott. Meggyőződésem, hogy végül is ennyire egyszerű az egész. Ezt gondoltam végig 2015. március 15-én.